Pápa a lelátón

Nemcsak a hívőket, de talán az egyháztól távolabb állókat is érdeklő hír volt az új pápáról, hogy szereti a focit. Miért fontos tudni ezt? Azért, mert Ferenc pápa személye nagyon gyorsan népszerű lett és közel került az emberekhez. A kis Jorge Mario Bergoglio egy piros- kék csapatot választott, vagy inkább – mint minden kisgyerek – örökölt az édesapjától. A San Lorenzo de Almagro egy közepes futballklub Argentínában. Lorenzo Massa szalézi pap alapította, és bár nem olyan népszerű, mint a nagy Boca Juniors vagy a gazdag River Plate, ott, ahol olyan nagyon szeretik a labdarúgást, mint Maradona és Messi hazájában, a kisebb csapatoknak is bőven jut rajongó. Piros-kék mezükre a pápaválasztás után persze büszkén feltették első számú szurkolójuk: Ferenc pápa képét, közösséget vállalva az új egyházfővel.

Bá­tor­ság­gal a köz­élet­ben is

Világ-nézet katolikus szemmel

A ka­to­li­ku­so­kat gyak­ran éri az a vád, hogy pas­­szí­vak, vissza­hú­zó­dók, és nem ke­re­sik a fel­ada­to­kat a köz­élet­ben. Vall­juk be, sok eset­ben va­ló­ban meg­elég­szünk a csa­lá­di ott­hon me­le­gé­vel, a ro­ko­ni kap­cso­la­tok és a ba­rá­ti szá­lak ápo­lá­sá­val. Eset­leg egy-egy moz­ga­lom vagy plé­bá­ni­ai kis­kö­zös­ség kap­hat még sze­re­pet az éle­tünk­ben, de en­nél tá­vo­labb­ra rit­kán te­kin­tünk. Ta­lán el­ré­misz­te­nek a „vi­lág dol­gai”, és hely­te­le­nül azt is gon­dol­hat­juk, hogy az or­szá­gos dol­gok­hoz mi na­gyon ki­csik va­gyunk. His­­szük, mert el­hi­tet­ték ve­lünk, hogy a köz­élet szak­te­rü­let, ala­kít­sa az, aki ért hoz­zá: a po­li­ti­kus.

Aggodalmak, félelmek

Sokszor halljuk és mondjuk is, hogy a keresztény ember ne féljen, ne aggódjon. Énekeljük is sokszor Avilai Szent Teréz szavaival: „ha tiéd Isten, tiéd már minden”, mégis néha sajnos belőlünk, hívő katolikusokból is előtörnek ezek a rossz érzések. Bevallom, gyermekeit féltő apaként bizonyos dolgok különösen érzékenyen érintenek, és vannak olyan események, amelyek jelzik, hogy valami nagyon elromlott világunkban. A múlt héten egy fiatal lány brutális meggyilkolásáért életfogytig tartó börtönre ítéltek egy férfit, majd még aznap éjszaka ugyanabban a városban egy büntetett előéletű fiatal brutálisan összeverte a helyi polgármester lányát, mert az védekezett az erőszaktétel ellen.

Hazatért a Jóisten intézője

„Te! Ide figyelj!” Mindig ezzel kezdte, és utána egy nagy nevetés következett. Először nevetett, csak aztán mondta el, hogy mi volt a humor forrása. Én meg azt hittem – mert úgy mondják –, hogy akik nevetnek, sokáig élnek.

Vannak emberek, akik egész életüket mások szolgálatával töltik. Tóth János, a Magyar Katolikus Rádió gondnoka, mindenese, gyártásvezetője és a Kitalálom című játék szerkesztője is ilyen volt. Egy igazi INTÉZŐ, akire mindent rá lehetett bízni. Nézem a fényképeket, és feltűnik, hogy ő mindig csak úgy mellékesen szerepel rajtuk.

Nagyon vártuk

Nagyon vártuk őt, az elmúlt hetekben szinte minden gondolatunk körülötte forgott. Személyét találgatták a templomban, a boltban és az utcán. Voltak a jól informáltak szerint esélyesek, és még esélyesebbek. Rövid idő alatt sokan váltak egyházi szakértővé, és itt is, ott is bölcs tanulmányok születtek. Az egész világ várta őt, mert mindenki érezte, hogy pápának lennie kell, és ha éppen nincs, akkor nagyon hiányzik, még annak is, aki azt gondolja, hogy nincs szükség rá. Vajon fiatalabb lesz vagy idősebb, tudós vagy gyakorlatias ember? Mi lesz az első feladata, és kik lesznek a segítői?

A kérdésekre jól kifundált válaszok jöttek, de mire a tévé képernyőjén megjelent az a bizonyos kémény, már csak az ima maradt és a puszta kíváncsiság. Néztük a kéményt órákon át, és vártunk, aztán amikor felszállt a fehér füst, és az erkélyen megjelent Valaki, aki egyszerűen csak jó estét kívánt, akkor hirtelen mindannyian megérezhettük, hogy nem valamiféle szakértő okoskodás, hanem a Szentlélek irányítja az életünket! Mert talán nem őt vártuk, és mégis őt szerettük volna. Megtapasztalhattuk, hogy a Szentlélek gondolatai a mieink felett állnak, mert úgy tűnik, hogy a világnak most éppen erre az emberre van szüksége.


Az ő szeretetére, nyitottságára, áldó kezére és erőt adó szavára. A szegények szentjének nevét választotta, s ezzel nyilvánvalóvá tette, hogy kikért szeretne élni és dolgozni hivatalában. Az Argentínából, saját szavai szerint a „világ végéről” jött ember olyan természetesen szólt hallgatóságához, hogy rögtön megnyerte bizalmukat. Ferenc pápa latinos lendületével nemcsak Rómát hódította meg pillanatok alatt, hanem mindazokat is, akik a média útján kerültek közel hozzá. Gesztusaival figyelmeztetett, hogy nem az ő személyére kell figyelnünk, hanem arra, akit képvisel. Imát mondott, és imát kért az ünneplő tömegtől, s kedves kérését talán még a nem hívő újságírók sem tudták visszautasítani. Sokan szeretnénk most Rómában lenni és megszorítani a kezét, megölelni, reményt meríteni a tekintetéből. A választás óta, úgy érzem, tavasz van. A hó és a hideg ellenére itt van a tavasz, az egyház tavasza. Virágvasárnap ünnepének közeledtével csak arra tudok gondolni, hogy földi helytartója is ugyanazt a szerénységet, egyszerűséget választotta, mint a Mester, amikor szamárháton vonult be Jeruzsálembe. És olyan jó erre gondolni!

Libabőr

Ta­lán még tu­dom kö­vet­ni. Szó­val volt a Megasztár és a Csil­lag szü­le­tik, az­tán lett az X-fak­tor, most meg ve­le pár­hu­za­mo­san megy a The Voice cí­mű te­het­ség­ku­ta­tó mű­sor. Ama­tőr­jel­le­gük il­lú­zió, bű­vész­ke­dés, hi­szen ki hi­szi el, hogy „csak úgy”, az ut­cá­ról, ének­ta­nár nél­kül, kön­­nye­dén, te­hát iz­zad­ság­men­te­sen, vagy épp a für­dő­szo­ba ma­gá­nyá­ból elő­lép va­la­ki, és azon­nal job­ban éne­kel, mint mond­juk Cser­há­ti Zsu­zsa. Tény, hogy az idén is, ahogy min­den év­ben, van­nak na­gyon jól kép­zett éne­ke­sek mind­két so­ro­zat­ban, azon­ban azt hi­szem, mi, né­zők en­nél töb­bet vá­runk.

A pályán kívül is Aranycsapat!

A kö­zel­múlt­ban ha­za­tért az Arany­csa­pat utol­só kül­föl­dön el­hunyt tag­ja is. Ko­csis Sán­dor ham­va­it a Szent Ist­ván-ba­zi­li­ká­ban te­met­ték el, nem mes­­sze Pus­kás Fe­renc sír­já­tól. Ilyen­kor, no­vem­ber 25-e kö­ze­led­té­vel a fut­ball­sze­re­tő ma­gyar em­ber lel­ké­ben — még ha fi­a­tal is, és csak az idő­seb­bek el­be­szé­lé­sé­ből és film­koc­kák­ból tud ró­la — elő­buk­kan két szám, a 6:3, az év­szá­zad mér­kő­zé­sé­nek ered­mé­nye.

Dönteni újra!

Mi tör­té­nik, ha a ve­ze­tő bal­ol­da­li he­ti­lap online vál­to­za­tá­nak ke­re­ső­ab­la­ká­ba be­ír­juk ezt a szót: há­zas­ság? Rö­vid vá­ra­ko­zás után cik­kek szá­za­i­nak cí­mét kap­juk, ame­lyek ta­lán ta­nul­sá­go­sak, de azt hi­szem, so­kunk szá­má­ra nem okoz­nak meg­le­pe­tést. „A jó há­zas­ság kö­vé­reb­bé tesz”, „Szá­zez­rek tün­tet­tek a me­leg­há­zas­sá­gért Pá­rizs­ban”, „Is­ten ter­vez, em­ber vá­lik”, „Sze­re­lem­ből gaz­da­got vá­lassz”, „Vá­lik a né­met álompár”, „Be­ad­ta a vá­ló­ke­re­se­tet”, „Har­mad­szor is meg­nő­sült”.