Papp Miklós

Erkölcstani mozaikok

Már a Homo sapiens is tudta, hogy aki a „mi fajtánkhoz” tartozik, azzal valamilyen közösségben van. Saját fajtájának tagjaival cserekereskedelmet folytatott, házasodott, együttműködött, míg más emberfajokkal küzdött. Később az ókori görög filozófusok, a szofisták a városállamokat járva megállapították: vannak olyan törvények, amelyeket mindenhol egyformán tiszteletben tartanak, s vannak olyanok, amelyek csak egyes városállamokban érvényesek. Ez utóbbiak emberi törvények, míg az előbbiek emberen túliak, a „természettől” valók, s mindenkire egyformán vonatkoznak. Arisztotelész szerint az ember lényege az eszesség, természetéhez tartozik tehát, hogy értelmesen éljen. A sztoikus filozófia egyetemes felfogása szerint a logosz (értelmes rend) átjárja a kozmoszt, a természetet, az embert és az istenek rendjét is. Így ha valaki természetesen akar élni, akkor az értelmével kell kutatnia a kozmoszt, az embert és az istenek világát.

Erkölcstani mozaikok

A demokráciának azért érdeke a lelkiismeretes ember, mert az magától jó. Egyrészt emberbaráti megfontolásból: a lelkiismeret ellenében nem lehet boldognak lenni, s a demokrácia törekszik polgárai megelégedettségére, boldogságára. Ezen túlmenően azonban súlyos forintokról is szó van. A lelkiismeretes embert ugyanis nem szükséges állandóan ellenőrizni, nem kell bekamerázni az utakat, a munkahelyeket, nem kell annyit költeni a rendőrségre, a bíróságra és a börtönökre. Az így megtakarított pénzt másra lehet fordítani. Alapesetben a lelkiismeretes emberek olyan törvényeket hoznak, melyeket a lelkiismeretes polgárok maguktól megtartanak. Minél fejlettebb egy társadalom tagjainak a lelkiismerete, annál kevesebb törvényre, rendőrre és börtönre van szükség. Az erős társadalom megteremtéséhez ezért csak az egyik út a törvényhozás, a rendfenntartás és a büntetés-végrehajtás erősítése. A másik út az alulról építkező erkölcs fejlesztése, s ez mindannyiunk közös feladata.

Erkölcstani mozaikok

A lelkiismeret tanakodásakor jól jön néhány aranyszabály. Alapelvként kiemelhetjük, hogy kételkedő lelkiismerettel nem szabad dönteni. Ha ugyanis sejti az ember, hogy talán bűnt követ el, akkor a bűnt kötelessége megelőzni, vagy a lehető legkevesebb kárt okozó tettet választani. Mindenekelőtt azonban mérlegelni kell, csak azt követően tudunk jó lelkiismerettel dönteni, választásunk következményeit is vállalva.

1. Minél mélyrehatóbb egy kérdés, annál több időt kell szánni a megfontolására. Sokszor hajlamosak vagyunk indulatból, félelemből, menekülésből, ösztönösen vagy számításból dönteni. Nem biztos, hogy mindig az első benyomás a jó tanácsadó. Az első felindulást meg kell fogni, és higgadtan nekilátni a helyzet elemzésének, az alternatívák körüljárásának. Semmit nem kell azonnal aláírni, nem szabad kapkodni, ígérni, összeomlani, végzetes dolgokra gondolni. Persze adódhat olyan helyzet, amelyben pillanatok alatt kell határozni, de a nagy döntésekhez időre van szükség.

Erkölcstani mozaikok

A „rossz” olykor sarokba szorítja az embert, s megoldásként csupa rossz alternatívát kínál. Ilyenkor nagyon nehéz lelkiismeretesen dönteni. Mit tehetünk ezekben a helyzetekben? Sorsoljuk ki az egyik megoldást? „Mindegy alapon” válasszuk ki az egyiket? Esetleg dobjuk be a gyeplőt, és ne tegyünk semmit? Vagy ha mégis cselekszünk, akkor később majd sorvadjunk el a lelkiismeret-furdalásban, mert rossz tapad a kezünkhöz?

A morálteológia tudja, hogy léteznek zsákutca-helyzetek, amikor csak rossz lehetőségek kínálkoznak – de ezekben az esetekben is felelősen akarunk cselekedni. Dönthet az ember úgy, hogy egyik kínálkozó rossz alternatívát sem választja. Felteheti mindkét kezét, mondván: semmilyen rosszban nem hajlandó részt venni. A vértanúk így mondtak le a jogos önvédelemről, s inkább engedték bekövetkezni a rosszat, de nem tapadt vér a kezükhöz. Persze adódhat olyan helyzet, amelyben az a legrosszabb, ha semmit sem teszünk.

Mozaikkövek az erkölcstanhoz

Mindannyiunkkal megtörténik, hogy életünkben olykor ütköznek az erkölcsi kötelességek. Egyszerre több jó cselekedetet is meg kellene tennünk, olykor több különböző személlyel kapcsolatos súlyos teendők kerülnek konfliktusba, esetleg ugyanabban az időben több helyszínen kellene lennünk. Ezt a helyzetet nem csupán tudomásul vesszük teremtményi alázattal, hanem valamiképpen uralni akarjuk, hiszen felelősen kell cselekednünk, s ha különösen fontos dologról van szó, akkor olyan döntésre kell jutnunk, amellyel együtt élni és meghalni is tudunk. A tanakodó lelkiismeret számára dolgozták ki az „ordo caritatist”, a szeretet rendjének elvét. Az evangélium szellemében mindig mindenki felé szeretnénk megélni a szeretet parancsát, de a történelem végességében a szeretet lehetőségei is végesek. A szeretet nem akar hatástalan, cinikus, kaotikus lenni: rendet akar. Nem engedheti meg, hogy a kusza élethelyzetben lévő emberek improvizáljanak, tetszőleges szubjektivitással cselekedjenek, kapkodjanak vagy mindig a könnyebb utat keressék. Ezért az ordo caritatis elve sorrendbe rakja az erkölcsi kötelességeket, s ez segítséget jelent a teendők uralásában.

Mozaikkövek az erkölcstanhoz

Napjainkban a szabados szexuális életet élők, az adócsalást, sőt, a terrorcselekményt elkövetők is nemegyszer hivatkoznak a lelkiismereti szabadságra, a meggyőződésre. De vajon „szent tehén”-e a belső meggyőződés? Mit jelent pontosan a lelkiismeret méltósága?

A lelkiismeret biztos hangját az embernek követnie kell. Ezt hívjuk lelkiismereti szabadságnak, amely alapvető emberi jogként bekerült az ENSZ Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatába (18. pont), de szerepel az Európai Unió Alapjogi Chartájában, és az egyház is beszél róla. Lényegében kétféle jogot értünk alatta:
A lelkiismereti (vagy gondolati) szabadság „befelé” azt jelenti: nem kényszeríthetnek arra, hogy a lelkiismeretem ellen cselekedjek. Azaz egy nézetet, eszmét nem lehet ráerőltetni a másik emberre. Még ha valaki fizikailag rávehető is egy tettre (például kényszervallatás, pszichés nyomás hatására), a belső beleegyezése nem erőszakolható ki. (Az ilyen, kikényszerített tettekben az ember nincs is teljesen jelen, a felelőssége is más megítélés alá esik.) A lelkiismereti szabadság tehát befelé korlátlanul igaz: semmit sem vihetnek be a lelkiismeretembe, amit nem akarok. Ez a lelkiismeret kitüntetettsége és terhe. Innen ered aztán a szabad vallásgyakorlás, a véleménynyilvánítás szabadsága és a sajtószabadság is.

Mozaikkövek az erkölcstanhoz

Krisztus a hegyi beszédben és egész tanításában olyan többletről beszélt, olyan meghívást hagyott ránk, amely soha többé nem hagyja nyugton a keresztényeket. Krisztus-követőnek, azaz lelkiismeretesnek lenni már nem csupán békés evezgetést jelent a történelem tükörsima vizén. A lelkiismeret szentélyében folytatjuk Jákob küzdelmét Istennel: a nehezebb úthoz pedig szükségünk van az áldására.

A lelkiismeretnek már nem pusztán annyi a dolga, hogy megtartsa a külső törvényeket. Túlcsordulóan kell megtartania őket. Többé már nem a leírt törvény a fő parancs, hanem Krisztus élő igénye. Nem az a lelkiismeretes ember, aki pontosan teljesíti az egyházi, polgári, munkahelyi előírásokat, hanem az, aki azokon túlmenően is igényes, jóságos. Senki sem tespedhet többé önelégülten a törvények szabta keretek között, nem pöffeszkedhet teljesítménye fölött a farizeus elégedettségével, hanem szüntelenül azt kell fürkésznie: hogyan felelt meg az élő Krisztus élő igényének. Ez a törekvés megóv a pszeudo-magabiztosságtól, és inkább szüntelenül fürkészővé, tapogatóvá, alázatossá tesz. Isten igénye nem ment fel az állandó etikai töprengés alól, éppen ellenkezőleg: megköveteli azt.

Mozaikkövek az erkölcstanhoz

 A II. vatikáni zsinat XII. Piusz gyönyörű képét használja a lelkiismeret meghatározására: „A lelkiismeret az ember legrejtettebb magva és szentélye, ahol egyedül van Istennel, akinek szava visszhangzik bensőjében” (GS 16). A lelkiismeret mint szentély több szempontból is zseniális kép az etika számára:

 – A szentély állandó kapcsolatot jelent Istennel. A katolikus teológia szerint az ember nem egy világba vetett és magára hagyott létező, hanem maradandó kapcsolatban áll eredetével és céljával. A lelkiismeret az a „köldökzsinór”, amely összeköti Teremtőjével, hiszen a természetes erkölcsi törvény a szívébe van írva. Másrészt a lelkiismeret a jelenében és a jövő felé való meghívottságában is érzi Isten jelenlétét. Földi világunkban a szentély jelenti Istennek ezt az állandó velünk létét.