A halálbüntetésről szóló egyházi tanításról (II. rész)
Teológusi vélemény
Papp Miklós
Teológusi vélemény a halálbüntetésről szóló egyházi tanításról (I. rész)
Augusztus 3-tól hivatalosan is új szövegezést kapott A Katolikus Egyház Katekizmusának a halálbüntetésről szóló, 2267. pontja. A témáról Papp Miklós morálteológusnak, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola tanszékvezetőjének írását adjuk közre.
A feltámadási ikon gesztusa
A feltámadási ikonnak óriási ereje van. Szimbólumai évszázadok alatt csiszolódtak, a képen mindennek jelentősége van. Az ikonon megjelenő egyik legfontosabb gesztus az, ahogyan a Feltámadt megragadja az óember, Ádám és Éva karját, s ellenállhatatlan erővel rántja fel őket az árnyéklétből a valóságra, a halálból az életre. E mozdulatnak több ősi ábrázolása ismert.
In memoriam Klaus Demmer
Másik nagy érdeme, hogy a bűnmorál helyett az életvezetés moráljáról kezdett beszélni. Korábban a morál mindig a bűnről szólt, az volt a jó moralista, aki a bűnről dörgedelmes hangon és sokat tudott beszélni. Demmer tiszta ismeretelméleti alapokon, finom hermeneutikával a hegyi beszéd, a nyolc boldogság morálját képviselte. A morál célja a meghívottság tudatában alakított életvezetés, hiszen minden élet hivatás. A rosszat, a bűnt a jó életvezetéssel kell legyőzni, ehhez pedig a jó morálteológusnak ott kell állnia az emberekkel az élet sűrűjében, az első frontvonalon.
„Csőbe húzott” szabadságunk
Erkölcstani mozaikok
Napjainkban kétféle végletben gondolkodhatnak az emberek a szabadságról: egyesek azt mondják, „azt csinálok, amit akarok, teljesen szabad vagyok” (abszolút liberalizmus), mások szerint egyáltalán nem vagyunk szabadok, a környezet, a sors, a csillagok állása vagy valamilyen idegen erő mindent eleve eldönt az életünkben (determinizmus). Mit gondoljak hát a szabadságról? Hiszen egyfelől valóban szabadnak érzem magam, másfelől azonban determináltnak.
Fila Béla dogmatikaprofesszor megfogalmazása szerint: „A szabadságunkat behúzták a csőbe.” A csőben lévő ember nem tud úgy mozogni, ahogyan akar. Mozgásának lehetősége behatárolt: csak olyan irányba mozdulhat, amerre a cső engedi. Mégis szabad annyiban, hogy eldöntheti: mozog-e, előre vagy hátra megy-e, illetve milyen módon teszi ezt. A falak közül nem lehet katapultálni, ám a cső vége nyitott. Ezért filozófiai meghatározással élve azt mondjuk: szabadságunk szituált, behatárolt, a teológia pedig „teremtett szabadságról” beszél. Aki szabad akar lenni, annak erről a „csőről” kell gondolkodnia.
Megszabadít és meghív
Erkölcstani mozaikok
Lélegzetvisszafojtva kísérhetjük figyelemmel, ahogyan Krisztus tevékenysége nyomán minden felszabadul. Az evangéliumokat (különösen a Márk-evangélium elejét) olvasva látjuk, hogyan válik semmivé a bűn és a halál rabsága. Ahogyan Jézus halad előre útján, folyamatosan tisztul körülötte a világ: felszabadít a betegség, a bűn, a kirekesztettség, a halál alól. Az olvasót is magával ragadja e korlátozhatatlan szabadság, és a Krisztus páratlan tekintélye feletti öröm. Ez a Krisztus oldalán megtapasztalt szabadság a valódi szabadság.
Szabadság az Ószövetségben: rabságból Kánaánba
Erkölcstani mozaikok
Az ószövetségi nép legmeghatározóbb istentapasztalata az egyiptomi rabságból való kiszabadulás, melynek során mélyen belátta, hogy a szabadságot Isten adja. Minden ószövetségi imában, zsoltárban, történeti könyvben jelen van a meggyőződés: az elesettnek érdemes a Szabadítóhoz imádkoznia. A gyönge, a beteg, a bűnös, az elnyomott ereje fogytán bátran fordulhat Istenhez, mert nála van a szabadulás. Máig ható tapasztalatunk, hogy a valódi szabadságot nem lehet forradalommal kiharcolni, gazdasági-politikai erőfeszítésekkel bebiztosítani, mert nem egyszerűen a teljességre törekvő ember e világi vívmánya az. A rabságnak ezer formája van: rabjai lehetünk katonai megszállásnak, gazdasági csoportnak, politikai ideológiának, sőt, korszellemnek, divatnak, erkölcsi szokásnak, életidegen kultúrának is. Jogunk és kötelességünk, hogy minden lehetséges erkölcsös eszközzel küzdjünk a rabság ellen, ám minden égre emelt sóhajtásunkban tudjuk: az igazi szabadság valójában Isten ajándéka.
A „bűnrészesség”
Erkölcstani mozaikok
Ha a szomszéd kölcsönkéri az autómat, és bankot rabol vele, az az én bűnöm is? Ha gyógyszert adok öngyilkossághoz, ha kölcsönadom a lakásomat egy barátomnak, aki azt házasságtörésre használja, én is bűnt követek el?
Túlságosan individuális világunkban individuális a bűn felfogása is. Mintha a bűnt teljesen egyedül követnénk el. Feledésbe merült a „bűnrészesség” fogalma, nem gondolunk azokra az esetekre, amikor valamilyen szinten részt veszünk mások bűnében. Az etika ezt „idegen bűnnek” is nevezi, utalva arra, hogy bár más követi el, magam is közreműködöm benne. Ilyen bűnt követhetünk el például akkor, amikor másokat rábeszélünk a bűnre, vagy hallgatólagosan jóváhagyjuk, esetleg kifejezetten megparancsoljuk a bűn elkövetését, illetve akkor is, ha nem teszünk ellene. Lehet, hogy az abortusz nemcsak a kismama bűne, hanem a férjéé vagy az anyjáé is? Az adócsalás nemcsak az egyén bűne, hanem a környezetében élőké is? A prostitúció nemcsak az utcán álló nő bűne, hanem bizonyos férfiaké is? A templom elhagyása nemcsak a gyerekeim bűne, hanem az enyém is, hiszen az én mintám hatott rájuk? A felelősség szálait nehéz kibogozni.
