A feltámadási ikon gesztusa

A sumér és akkád képeken a papok ragadják meg így az emberek kezét, s vezetik őket az istenek elé ítéletre. Az ókori egyiptomi műalkotások Anubiszt mutatják meg így, amint megmarkolja az elhunyt karját, s a szíve megmérettetésére vezeti. I. Ramszesz karját Anubisz és Hórusz fogja át erősen, s így kíséri a túlsó világba. Az antik görögöknél is az istenek jellemzője ez a mozdulat, amellyel a túlvilágba vezetik az elhunytakat, de az olimpiára is így kísérik pártfogoltjaikat, hogy isteni erőt ajándékozzanak nekik. E gesztus tehát alapvetően a határt jelöli e világ és túlvilág között. Máshol az alávetettséget fejezi ki: a római alkotásokon így ragadja meg a győztes a legyőzött karját, kifejezve a győzelem ellenállhatatlan erejét és a legyőzött alárendeltségét, s egyúttal azt is, hogy a rómaiak kultúrát, életet, római civilizációt is ajándékoznak a meghódított barbároknak. Izgalmas módon ugyanez a gesztus a szülő-gyermek kapcsolatában is megjelenik: pontosan így vezeti ki Aineiasz is a fiát, Aszkanioszt Trójából. A keresztények többféleképpen is megjelenítették ezt: az ikonokon az Atya erős keze áldását adja, olykor meg is ragadja a mennybe menő Krisztust. A megdicsőült Krisztus ugyanígy ragadja meg az életszentség létráján felfelé lépegető, s a mennybe belépő szenteket. A Jó Pásztor erővel fogja át a bárány lábait, s viszi haza az eltévedettet a biztonságba. A frissen megkeresztelt karját ugyanígy ragadja meg a keresztelő pap, és vezeti őt a templomba az Eucharisztiához, az új életbe. A feltámadási ikon kettős jelentést hordoz: egyrészt megjelennek benne az ősi, ókori szimbólumok, másrészt jelen van benne a keresztények gyakorlata, hite is. Ezért kerül a szentkép közepére a kéz megragadásának gesztusa. Nem egyenrangú felek fognak itt kezet, az óember alázatosan nyújtja a kezét, Krisztus pedig ellenállhatatlan erővel fogja meg. Mindig egy erőtlen kezet ragad meg egy erős. A két kéz két világot jelent. Az erősét és a gyöngéét, a szentét és a bűnösét, az életét és a halálét. Az erős kéz egy nagyobb hatalmat jelenít meg, amelynek nem lehet igazán ellenállni. A lehanyatló kéz pedig azt a gyöngeséget, bűnösséget fejezi ki, amely már arra sem képes, hogy megszorítsa az erős kezet, vagy belekapaszkodjon. Válságos élethelyzeteink legmélyén csupán gyöngeségünk van velünk: ezt kell odaajándékoznunk Krisztusnak, hogy kivezessen minket poklainkból. Az ünnep ikonja jól szemlélteti a teológiai igazságot: Krisztus nemcsak egyszer szállt alá a poklokra, hanem azóta is, újra és újra eljön értünk egzisztenciális poklaink mélyére, hogy kiszabadítson minket. A húsvét nem emlékünnep: a pokolra szállás és a felemelés folyamatos, és a világ végezetéig tart. Az ikon – festett teológia: a mélyponton, lelkiismeret-furdalásaink, kudarcaink, egzisztenciális poklunk idején érdemes sokat szemlélni a megragadó kéz gesztusát, s engedni, hogy a bennünk lévő óembert, a bűnöst, a halottat Krisztus az életre vezesse.