Hitvallás nem csak rivaldafényben – Találkozás Eperjes Károly színművésszel
Fotó: Kissimon István

 

Tavaly nagyböjt idején láthatta a közönség az Ön rendezésében Bach János-passióját, amelyet az Operaház az idei szent időben is műsorára tűzött. Mi indította arra, hogy éppen ezt a darabot állítsa színpadra?
– Ókovács Szilveszter, az Operaház igazgatója kért fel rá. Ez a feladat életem egyik különös ajándéka volt. Bár a felkérés hallatán először annyira meglepődtem, hogy a válaszra időt kértem. Az első kérdésem az volt: mit lehet egy oratorikus művön megrendezni? Azon morfondíroztam, most vagy hülyének néznek, vagy zseninek. Tudtam, az énekkart nem mozgathatom, hiszen akkor szétesik a hangzás. Végül úgy döntöttem, hogy a társművészeteket hívom segítségül. Balettet helyeztem el a darabban, illetve a jelmezekkel, a díszletekkel és a képzőművészet adta lehetőségekkel igyekeztem élni. Mindezt azért is éreztem szükségesnek, mert nehézségeim támadtak a librettóval. Természetesen Bach zenéjéhez nincs mit hozzátenni, de a szövegkönyvvel akadtak gondjaim.

Miféle gondok voltak ezek?
– A zeneszerző, lévén evangélikus, nem a katolikusok által megszokott szerkezetet használta. Akad olyan rész, amelynél hosszabban elidőz, máshol azonban három, négy vagy öt stációt is átugrik. Mária, illetve azok, akik Jézust a keresztúton segítették, nem kapnak akkora szerepet a műben, mint ahogyan azt mi, katolikusok fontosnak tartjuk. A balett és a képzőművészet által igyekeztem, hogy úgy mondjam, ékesíteni a librettót, remélve, hogy ezzel nem bántom meg a mestert. Számomra nagy öröm volt ez a feladat, és az is, ahogyan fogadták. A prömier után az igazgató úr és mások is az mondták, misztériumjáték született, mégpedig úgy, hogy közben nem csorbult az oratorikus forma.

Idén hogyan készült a húsvétra?
– Muszáj önmegtartóztatással fényesíteni a lélek kertjét, a fizikumot, mert akkor a lélek is könnyebben halad. A nagyböjtben az ember megpróbál az egyház előírásait betartva, finoman közlekedni: böjttel, imádsággal, keresztúttal… De üdvös, ha az ember a böjtöt bölcsen a saját életéhez igazítja. Hiszen akár a leg­nagyobb elszánás is hiábavaló, ha közbejön egy betegség, például egy influenza, ahogyan velem is megesett most. A környezetemben is sokan komolyan veszik ezt az időszakot.

Bár az egyházunk engedékeny jó anyaként már nem követel meg tőlünk nagyon szigorú böjtöket…
– Igen, és jól teszi, hiszen a kötelező szigorúság nem mindig bölcs hozzáállás. Ugyanakkor, ha az ember belegondol abba, hogy nagy szentjeink micsoda önmegtartóztatásban éltek, akkor rádöbben, hogy mennyi áldás fakad a böjtből. De ne feledjük: ima nélkül a böjt fogyókúra, böjt nélkül az ima fecsegés. A kettő együtt hatékony. Amikor a tanítványok a második evangelizációs útról hazatérnek, lógó orral állnak Jézus előtt. Ő pedig megkérdezi tőlük: Mi a baj, fiúk? Mire ők: Nem működik. Az első utunkon betegek gyógyultak, ördögök távoztak, hitetlenek tértek meg, most meg semmi. Pedig mi mindent úgy tettünk, ahogyan mondtad. Erre az Úrjézus megkérdezi tőlük: Ima volt? Ők bólintanak: volt. És böjt is volt? – kérdez tovább a Mester. Az most nem volt – vallják be. Hát az úgy nem megy… Böjt nélkül, szerintem, nagyon dadogós a kereszténység.

Ön sokak számára példakép. Mindig, mindenütt bátran megvallja a hitét. Kívülről talán úgy is tűnhet, hogy soha nincsenek kételyei, nagypénteki éjszakái. Igaz lenne ez?
– Mindenkinek vannak nagypénteki éjszakái. Az édesanyám négy évvel ezelőtt nagyböjtben haldokolt, és virágvasárnap után halt meg. Annyira megviselt az elvesztése, hogy a neurológiára kerültem. Azt megelőzően a gyónásaim központi témája hosszú ideig a türelmetlenségem volt. Akkor azonban rá kellett döbbennem, hogy van ennél nagyobb „bajom” is. Amikor az édes­anyám kivonult a földi életből, rá kellett jönnöm arra, milyen törékeny a mások által olykor talán irigyelt hitem. Tudtam, hogy az édesanyám ott van az Úrjézusnál, de nagyon hiányzott. Annyira belebetegedtem a gyászba, hogy magam is meglepődtem ezen. Nagyon bántott, hogy nem tudom jól elengedni őt. Négy év elteltével, talán már mondhatom, hogy sikerült. Hosszú lelki böjt volt. De akkor is mindennap elmentem szentmisére. Amikor kórházba kerültem, jó pap barátaim is meglátogattak. Nekik köszönhetem, hogy a kórházban mindennap áldozhattam. Hiszen igazán Jézus tud kihozni bennünket a nehézségből. Ezt abban az állapotban is tudtam.

Istenkereső versekkel járja még az országot?
– Már sok helyen megfordultam, de még mindig van hová menni, és örömmel teszem. Lehet, hogy az emberek ma már nem olvasnak verseket, de ettől még szomjasak a költészetre, az istenkereső versekre pedig még inkább. Ezzel az esttel már megjártam Erdélyt, New Yorkot, Moszkvát, Brüsszelt, Rómát… Viszem mindenhová, ahol magyarok élnek. Most is hívnak Amerikába. Rá kellene szánnom magam, hogy újra átröpüljem az óceánt.

Tudható Önről, hogy nem minden színházi és filmszerepet vállal el. Mi alapján dönti el, hogy miben vesz részt, és miben nem?
– Nem a rám osztott szerep, hanem a darab egésze, igazsága a döntő számomra. Egy jó darabban, amelyben van katarzis – és amely, ha nem is deklaráltan, de az igazságkeresés fényében készül –, abban el kell játszanom akár a negatív szerepet is, méghozzá jól. Egy példával élve: ha a passió végén nincs feltámadás, akkor hiába játszom el benne akár Jézust. De ha a feltámadással végződik, akkor Júdást és Pilátust is eljátszhatom. Ugyanakkor a Jézus Krisztus Szupersztárban vagy az ­István, a királyban hogyan játszhatnék el bárkit is? Az előző esetében nem Jézus támad fel, hanem Júdás tér vissza. A címe sem az, hogy Jézus Krisztus, a megváltó, hanem: a szupersztár. Az egyéniség sztár akar lenni, a személyiség pedig szent. Óriási a különbség. Az István, a király esetében pedig hogyan mondhatnám el a Szent István szájába adott Veled, Uram, de nélküled! mondatot? Egyáltalán mit jelent ez? A darabban ráadásul Koppány felmagasztosul, Szent István István királyként despotává degradálódik. A Harry Potterben sem vennék részt, hiszen a regény üzenete ez: ha valami bajod van, varázsolj, és sikeres leszel! A Pinocchióban azonban – ami a tékozló fiú története (Lk 15) mesébe csomagolva – bárkit eljátszhatok. Nemcsak Gepettót, az alkotót, hanem a tücsköt, a rókát, a macskát, a kísértőket is. Ám például a Hídemberben, amelyben Széchenyi Istvánt alakítottam, van egy bordélyházi jelenet, amelyben meztelen vagyok. Ez a rész a Széchenyi pálfordulása előtti időszak egyik képe, még rögtön a film elején. Nem öncélúan rakta bele a rendező, ezért van helye benne.

Ma sok minden öncélú…
– Azt mondja Ferenc pápa: Óvakodjunk az izmusoktól! A prüdéria, a prüderizmus is izmus. A nacionalizmus, és ha szabad ezt mondanom, a protestantizmus, sőt a katolicizmus, az úgynevezett kultúrkereszténység is az. Az a magatartás fájhat talán a legjobban az Úrjézusnak (még a most divatos nihilizmusnál, racionalizmusnál, relativizmusnál, liberalizmusnál is jobban), amikor be-bejárok a templomba, megkereszteltek, de mégsem gyakorolom a hitemet. Minden izmus középpontja az egoizmus, az öntörvényű lét. Arisztotelész úgy tartja, ha a cselekvésnek van önmagán túlmutató, természetfölötti célja, akkor az művészet, és lényege szerint szakrális, tehát nem profán, azaz igaz, nem csak valós. Minden igazi művészet szent, vagyis igaz. Azok a cselekvések, amelyek nem szakrálisak: nem igazak, és nélkülözik a valódi katarzist, vagyis a megtisztulást, a feltámadást. Ha szétnézünk a világban: ez van ma. Ha szabad így mondanom, az elvtárs után jött a kortárs. A kortárs „művészetekben” az a divat, hogy a blöff drámai erőt közvetít. A valódi dráma a jónak és a rossznak az ütköztetése. Jó az, ami az Istennek jó. Rossz az, ami az Istennek rossz. Ez a klasszikus művekben, még a görögöknél is így volt. A mai kortárs művészetben (tisztelet a kivételnek) azonban az a trendi, ha a rosszat a kisebb rosszal ütköztetik, azaz hamis drámaiságot mutatnak. Napjainkban eszerint a kisebb rosszat választani már katarzisnak számít. Ez a szemlélet valamennyi művészeti ágban, és sajnos az élet minden területén egyre gyakrabban érvényesül. Ez azonban óriási becsapás!

Színi egyetemistákat is tanít Kaposváron. Nehéz ma átadni azt a világlátást, mesterségbeli tudást, amelyet Ön képvisel?
– A szüleim pedagógusok voltak, és életem nagy ajándéka, hogy én is taníthatok. Semmiképpen sem szeretném kisebbíteni a filmes és a színházi munkáim jelentőségét, de minden hivatásbeli tevékenységemnél fontosabbnak tartom a tanítást. Nagy öröm ez számomra, és hála Istennek, azt látom, a hallgatók sem bánják, hogy tanítom őket. A mostani nemzedék rendkívül nehéz helyzetben van. Az ördög mindig csinos volt, de soha nem volt olyannyira csinos, mint ma. Borzasztó nagy csábítások közepette élnek a diákok, de a tanárok is. Ebben a helyzetben nem könnyű feladat harmonikusan átadni a morált, a bölcseletet és a szakmai alapokat. Ha ez sikerül, az tényleg csoda. De aki ezt a csodát megtapasztalja, az valóban megéli, hogy velünk az Isten. És ugye nem realista az, aki nem hisz a csodában. A színészetet nemcsak szakmaként, hanem hivatásként próbálom élni, és így is igyekszem átadni. Minden vizsga alkalmával egyénileg elbeszélgetek a hallgatókkal. Most csak annyit mondhatok: közülük nem egynek pozitív irányt vett a szakmai és a magánélete is.  De ez elsősorban nem az én érdemem…

Eddigi szerepei közül melyeket tartja a legfontosabbaknak?
– Nagy ajándéknak tartom, hogy színpadon eljátszhattam Morus Szent Tamást és Bulgakov darabjában Molière-t. Filmen pedig a már említett Széchenyit. Még mindig nagyon kevesen vannak az országban, akik helyén kezelik a legnagyobb magyar életét és életművét. Tudom, hogy most megint merészet mondok, de nem lepődnék meg azon, ha egyszer a nagy megigazult magyarok között tisztelhetnénk Széchenyi Istvánt. Két és fél évig kutattam az életét. Tudom és hiszem, hogy vértanú volt, és tudom, ezt mások is felismerik majd.

Lát erre esélyt?
– A Jóisten úgy teremtette meg a világot, hogy szent fia megváltó művének köszönhetően minden jó erőfeszítés értelmet nyer benne. Úgy látom, hogy a világ és benne a nemzetünk is nagy katarzis előtt áll. Az, hogy Mária nem vette le rólunk a kezét, egészen bizonyos. Ha kérhetek valamit a papjainktól, akkor azt kérem, hogy vegyék elő a Szűzanya Don Gobbi atyának adott máriás papi üzeneteit. Nagyon kell figyelnünk a Szűzanyára és a pápánkra. Ne feledjük, és örüljünk neki, hogy Ferenc pápánk Magyarországot jelölte meg a 2020-as eucharisztikus világtalálkozó helyszínéül. Ez olyan jel, amelyet csak azok tudnak felismerni, akik gyermeki lelkülettel élnek, vagy újból elnyerték azt. Soha nem tapasztalható boldogság előtt állunk. A Szűzanya fia eucharisztikus birodalmát készíti elő itt, a földön azokkal az alázatos gyermekeivel, akik odafigyelnek rá és a jelekre.

Milyen jelekre gondol?
– Jövőre lesz száz éve, hogy megkezdődtek és befejeződtek a fatimai jelenések. De jövőre lesz száz éve annak is, hogy kitört az októberi szocialista forradalom. Ha valaki odafigyel a Szűzanyára és a világtörténelemre, akkor annak nem meglepetés, hogy a szentatya éppen 2016-ra hirdette meg az irgalmasság évét… Nemrég Kubában találkozott Ferenc pápa és Kirill pátriárka, megölelték egymást, és aláírtak egy nagyon fontos nyilatkozatot. Egészen különleges időket élünk, abban biztos vagyok. De szentségek nélkül már szinte elviselhetetlen az élet. Az emberiségnek nincs más lehetősége túlélni a saját (ökológiai és morális) önpusztítását, csak ha közösségben él az Eucharisztiában. Nagyon várom, hogy Kelet és Nyugat, Észak és Dél és a különféle keresztény közösségek újra egyesüljenek az Eucharisztiában. Hogy ez bekövetkezik-e az irgalmasság évében, azt nem tudom. Egyre fájdalmasabban közeledik Szent Don Bosco jövendölése a nagy viharban, de úgy látom, szent egyházunk hajója mind az Oltáriszentséghez, mind a Szűzanya oszlopához szilárdan kötődik. Mi, magyarok különösen boldogok lehetünk azért is, mert a Szeretetláng mozgalmat a Szűzanya rajtunk keresztül terjesztette ki az egész világra, és ott, ahol ezt jól követik, hatékony a kereszténység megújhodása… Úgyhogy mi, magyarok is, határon innen és túl, igyekezzünk, hogy Szent Pió atya ránk vonatkozó jövendölése a lehető legjobban beérjen.

Ön szerint mi a legfontosabb feladatunk ma?
– Csak azt tudom mondani, amit Jézus mondott: „Legyetek ravaszak, mint a kígyók és szelídek, mint a galambok.” Vagyis, készüljünk fel az ördög praktikáira, de közben maradjunk meg Isten szeretetében. S van itt még egy fontos ajánlás: „Aki követni akar engem, vegye föl keresztjét.” A keresztet pedig hordozni kell, nem dobálni. Érthető gyarlóság, hogy az ember szeretné letenni vagy lecserélni a keresztjét, de az Isten szerelmére, ne tegyük! Ha szabad az identitásomat megfogalmaznom, akkor én keresztény, katolikus apa vagyok Magyarországon, magyarul, színészként, az Isten dicsőségére, az emberek javára és a lelkek üdvére. Így talán egyetemesen hordozom a keresztemet. Ha áldott állapotban teszem, akkor az megigazít engem, ha teherként cipelem, és nem hívom segítségül az Úrjézust, a Szűzanyát, az őrangyalokat és a szenteket, akkor agyonnyom. Ma a világban erős a kísértés arra, hogy veszítsük el a reményt, de azt nem szabad. Az Úrjézus, a Szűzanya és az egyház is arra kér bennünket, hogy őrizzük meg azt. S ha megküzdött hittel és reménnyel élünk, akkor itt, az irgalmasság szentévében nagyon fontos húsvétunk és pünkösdünk lehet… Talán a legfontosabb az első húsvét és az első pünkösd óta…