Pallós Tamás

Bretz Gábor új éve

Szinte nincs megállása. Egymást érik a szerepek, bemutatók, a hazai és külföldi fellépések. Bretz Gáborral beszélgetve nehéz lenne egy témára összpontosítani, gyakran párhuzamosan zajlanak az események az életében. Mégis a lehető legtermészetesebben fogadja a kihívásokat, irigylésre méltó higgadtsággal tölti be hivatásait: a színházban és otthon is. Nem sokkal novemberi Kékszakállú-sorozata után kézenfekvő, hogy ezzel kezdjük a róla szóló aktuális helyzetjelentést. Előzetesen említem neki a Bartók-opera lelkigyakorlat-jellegét is…

– A Kékszakállú lényegében végigkísérte eddigi pályafutásomat. Bátor Tamás meghívására, 2006 nyarán, a miskolci nemzetközi operafesztiválon, az Aggteleki-cseppkőbarlangban énekeltem először Németh Judittal. Bartal László vezényelt. A sors úgy hozta, hogy ezután folyamatosan rám talált a szerep, évről évre koncertszerű és színpadi előadásokban lépek fel vele. 2007-ben ugyancsak Miskolcon került sor az első szcenírozott Kékszakállúmra. A rendezővel, Kovalik Balázzsal akkor alaposan végiggondoltuk, végigelemeztük a darabot. Jó alapozás volt, első nekifutásra megkaptam a karakter lehetséges variációit. Mester Viktória volt Judit, aki a mostani Erkel színházi bemutatón is a partnerem lett. Kovalik rendezése fiatalokról szólt, Galambos Péteré egy középkorú művészpárról – vagyis ez sem az általános, megszokott idősödő férfi–fiatal nő relációt tükrözte. A különböző felfogásoknak, koncepcióknak köszönhetően az elmúlt hét évben sokat érett, formálódott bennem a szerep mind hangilag, mind lélektanilag.

Ulickaja testamentumáról

„Olyan messziről nézve, mint amilyen hatalmas távolságra az embertől az Isten van, a bűnösök és a szentéletűek között nem túl nagy a különbség. Ha én, mint egyszerű idős asszony, annyira sajnálom az embereket, akkor, úgy vélem, a felsőbb lénynek még több együttérzést kell tanúsítania. Hisz borzasztóan szerencsétlen teremtmények vagyunk – gonoszak, szánalmasak, ostobák. Hogyne kellene bennünket sajnálni?” Ljudmila Ulickaja Örökbecsű limlom című könyvében az egyik vele készült interjút idézi. Kortárs Dosztojevszkij-parafrázis. E néhány sor is elegendő lenne, hogy megértsük, miért is tartják Ulickaját a klasszikus orosz irodalom egyik legméltóbb örökösének, folytatójának. (Ő legtöbbször Borisz Paszternakra és Vladimir Nabokovra hivatkozik.) Nem egyszerűen jól ír. Karakteres, határozott, pontos, szabad. Késői karrier az övé. Sokáig dilettánsnak érezte magát. Úgy véli, semmi különös nincs benne; ő csak saját kora szubjektív elbeszélője, akit a magánemberek sorsa érdekel. Különösen a határhelyzetek foglalkoztatják. Szabadsága, toleranciája azt jelenti, hogy nem hisz a beprogramozott gondolkodásban.

Sárik Péter a jazz könnyűségéről és komolyságáról

Mára áttekinthetetlen zenei birodalom évszázadosnál is hosszabb múlttal. Különös konstelláció: Fekete-Afrika lelke az Egyesült Államokban. Forrásvidéke New Orleans. Alakul, formálódik, terjed, olvasztótégelyében elegyedik a népdal, a spirituálé, a ragtime, a blues, hogy aztán megszülethessen az egyik legmeghatározhatatlanabb, mégis karakteres zenei műfaj: a jazz. Otthonos és idegen, sokaké és keveseké, könnyű és nehéz, érthető és túlzottan „elvonatkoztatott”… Szabadság és megkötöttség. A jazz inspiráló, magyarázhatatlan ellentmondásaira kerestük a választ Sárik Péter jazz-zongoristával.

– Rendkívül népszerű műfaj, mégis kevesen tudják, mi is valójában. A Zeneakadémián a szociológiájából írtam a diplomamunkám, amelyben azzal foglalkoztam, mit jelent az emberek számára a jazz fogalma. Rá kellett jönnöm, hogy itthon kissé torz és szűk fogalomrendszer övezi. Egy „civilnek” felvetve valószínűleg füstös helyek jutnak róla eszébe; aki már egy kicsit többet tud, annak furcsán fintorgó, improvizáló előadók. Ma divatból illik azt mondani, hogy szeretik és ismerik a jazzt, ám úgy tapasztaltam, az átlagember egy kicsit tart tőle. Erről azonban mi, jazz-zenészek tehetünk, mert ugyanúgy, ahogy a kortárs klasszikus zene elszakadt az emberektől, a jazzzenészek nagy része sem törekedett arra, hogy közelebb vigye a műfajt. Elefántcsonttoronyból szemlélték a közönséget. Mint számosan a modern művészet képviselői közül, úgy gondolták: nem is baj, ha kevesen értik, mert az társadalmi szinten még egy kicsit emeli is a státuszát.

Kékszakállú kártyavára

Vízbe – tengerbe, tóba – süllyedt bábeli (elefántcsont) torony, magányos sziget: az individuum, a bezárkózás, egymás meg nem értésének egyszerű, s mégis zsúfolt jelentésű szimbóluma. E fel-felsejlő, áttetsző képen, „könnyfüggönyön” át látjuk a két egyfelvonásost: Vajda Mario és a varázsló, és Bartók A kékszakállú herceg vára című operáját a felújított Erkel Színház első premierjén. Galambos Péter rendező átfogó koncepciójának gondolati gazdagsága a Kékszakállúban bontakozik ki igazán. A Marióban zavaró tényező a kórus, a statisztéria komikus, „karneváli” felvonulása. Cipolla, a mágus mutatványait ugyanis a fogyasztói társadalom bábjai, ikonikus figurák (művészek, celebek, filmszereplők) bőrébe bújt, egyéniség nélküli maskarások követik. Az egyetlen őszinte, érző és önmagát adó szereplő Mario, akinek belső drámája e szenvtelen „álvilágban” még határozottabban rajzolódik ki.

Nagyon várták. Jött. A Művészetek Palotájában énekelt. Győzött. Joyce DiDonato koncertje végén meglepetten, derűs értetlenséggel fogadja a közönség vastapsát. Nyugati művész számára szinte ismeretlen ez a tetszésnyilvánítási mód. No, ilyen sem volt még. Nevet, a taps gyorsuló ütemére csárdást imitálva a „magyar virtust” méltatja. A ráadások persze nem maradhatnak el. Kansasből való, egyszerű, közvetlen és vagány amerikai lány – mert jóllehet életkora indokolná, a hölgy sehogy nem illik rá. Édesapja templomi kórusából indult, a középiskolában musicalekben szerepelt; szolgálatra készült, énektanárnak, nem álmodozott óriási karrierről. Aztán szorgalmának, kitartásának és az „átképző” mesterkurzusnak köszönhetően bekövetkezett az áttörés…

„Valószínűleg mindenki téved, aki a mai operett-előadást a huszadik, pláne a tizenkilencedik század nosztalgikus lenyomatának tartja. A színpadi művek ugyan különböző korokban születnek, de az igényes előadások mindig érvényes jelen idejű üzenetet, életérzéseket hordoznak, s nincs ez másként az operett esetében sem. Igaz, nagyon sok bágyatag, muzeális jellegű, papírmasé és panoptikumfigurákban »gazdag« előadás született az utóbbi ötven évben, amelyek gyakran bővelkedtek ízlést és koncepciót nélkülöző viccelődésben, elavult díszletek között rikító ruhákban álmodozó és összevissza éneklő szereplőkben.

Szálinger Balázs az alkotás műhelytitkairól

Oktalanságnak tűnhet költőt faggatni, hiszen úgyis mindent elmond magáról: az igazi, az őszinte poéta „nyitott könyv”. Szálinger Balázs legutóbbi kötete, a 2012-ben megjelent Köztársaság sajátos triptichon, három műnem, a líra, a dráma és az epika eszközeivel elmondott, beszélgetésre sarkalló vallomás. A színmű pedig most önállósodik, az alkalomra megigazított darabot a napokban mutatja be a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház társulata…

– Az első, ami ötletként megvolt a könyvből, az évek óta tervezett dráma és témája, az ifjú Julius Caesar „célegyenesbe fordulását” megelőző kalózrabságos története. Jó lehetőségnek éreztem, hogy összehasonlítsak egy jogilag igen, de valójában nem működő államot, a késői római köztársaságot, illetve egy kívülről zűrzavarosnak tűnő, de a maga rendje szerint mégiscsak életképes kalózállamot, melyben megjelenik ez a fiatalember, aki valamit tanul vagy eltanul belőle. 2010-ben majdnem egy teljes évet Kolozsváron töltöttem, ahová már úgy mentem, hogy vittem magammal a római történelemmel foglalkozó könyveket, gondolván, hogy a drámát ott fogom megírni. Végül ez készült el később. Megkaptam az Örkény István-ösztöndíjat, ami határidőt szabott; a határidő pedig gyönyörű múzsa. Versek is gyűltek közben, már három éve nem jelent meg kötetem; aztán a drámaírás is hozott egy csomó új gondolatot, amelyekből ugyancsak születtek költemények. Végül a Magvetővel kitaláltuk, hogy Köztársaság címen jelenjen meg az elmúlt időszak termése, a líra a dráma és az epika egy kötetbe szerkesztve.

Caravaggiótól Canalettóig

„…Caravaggio valami mást, többet is adott: az emberi ösztönöket ismerő szemlélő jellemrajzát, a reális látást, az elesettek ábrázolásának tökéletességét, a biblikus s ugyanakkor emberi tragédiák eddig nem ismert plasztikus életképeit. Nem érte el a negyvenedik esztendőt, azt az emberi kort, amikor művészete kiterebélyesedett volna. Emberi mivoltában nem lehet a legnagyobbakhoz mérni, de művészetében (talán tragikus sorsában is) ott áll két nevezetes évszázad fordulóján, mint magányos óriás, akinek nem oldja fel talányát más, hacsak nem a festői szenvedély mindörökre megmaradó őszintesége” – írja Passuth László a Medúzafej utószavában.