Isteni fény, ördögi árnyék, költői pompa

 

 

E „talánnyal” indul a Szépművészeti Múzeum Caravaggiótól Canalettóig – Az itáliai barokk és rokokó festészet remekművei című kiállítása. A művész mindössze néhány tucatnyi ismert képéből kilenc látható Budapesten, amely már önmagában páratlanná teszi a 2009-ben rendezett Botticellitől Tizianóig tárlat pazar folytatását. Talányról beszélünk, hiszen a temperamentumos, öntörvényű művész őszinte, sokszor brutális- realista világa ma is ellentétes érzéseket kelt a nézőben. Festményein ott bujkál a kétértelműség, a fojtott erotika és a „provokálás” szándéka. Egyszerre nagyszerű és irritáló a Gyíktól megmart fiú nemtelensége és közönségessége, a Fiú gyümölcskosárral modelljének finomkodó beállítása, vagy a kitekert testtel kost ölelő gyermek Keresztelő Szent János bárgyú derűje. Mégis, Caravaggio valamennyi munkáján átüt eredetisége, dacos újító szándéka. Megdöbbentő szépségű az Ecce homo lesütött szemű Krisztusa, ahogy az az „elkapott pillanat” is, amikor a Töviskoronázáson Jézus egyik kínzója szemébe néz. Vissza nem térő lehetőségként vizsgálhatjuk egymás mellett a Salome Keresztelő Szent János fejével téma két – a londoni National Galleryben, illetve a madridi királyi palotában őrzött – változatát. Igazi különlegesség Imádkozó Szent Ference (Cremonából), amelyen Isten szegénykéje fél térdre ereszkedve, az idősödés és a szenvedések áldott törődöttségével tekint a feszületre és a Szentírásra. A portréfestő Caravaggio is képviselteti magát a tárlaton, Fra Antonio Martelli máltai lovag (tengernagy, Messina és Magyarország perjelének) képmásával.

 

Caravaggio akaratlanul is karaktert adott a kibontakozó barokk festészetnek. Mércét állított. A kiállítás a mester követőin, a caravaggistákon túl a korszak valamennyi irányvonalát, „alkotói habitusát” és jellegzetes témáját felvonultatja. Lokálpatrióta büszkeségre ad okot, hogy a Szépművészeti Múzeum kincsei (mások mellett Nicolas Régnier, Jusepe de Ribera, Artemisia Gentileschi, Annibale Carracci, Guercino, Gioacchino Assereto, Daniele Crespi, Bernardo Cavallino, Francesco Furini, Luca Giordano, Francesco Solimena, Sebastiano Ricci, Giovanni Battista Tiepolo, Canaletto képei), milyen magától értetődő természetességgel és nagystílűséggel sorolódnak be a szemléletformáló tárlat válogatott nemzetközi anyagába.


Száznegyven remekműből csak szubjektíven szemezgethetünk. Szuggesztív és hátborzongató kép Francesco Cairo egyik kedvenc, többször is feldolgozott témája: Heródiás Keresztelő Szent János fejével. Salome anyja révületben, a vértanú arcát takarva hanyatlik oldalra. A szent tűvel átszúrt nyelve „bosszúra” utal, hiszen Keresztelő János Heródiás erkölcstelensége, kéjvágya, romlottsága ellen is prédikált. A Legenda Aurea szerint a torzóból áradó halállehelettől veszti eszméletét a kegyetlen asszony.

 

 

A fővesztés, a művészi „fejetlenség” számos remek festményen visszaköszön: színes, horrorisztikus csokor Juditokból és Holofernészekből, Dávidokból és Góliátokból. Visszatérő bibliai alak Keresztelő János. Nemcsak gyerekként és áldozatként tűnik fel a képeken, Solimena vásznán egy megtérésre szólító, a mennyek országának közelségére figyelmeztető, hitet és bizonyosságot sugárzó ifjúként is.

 

Szent Sebestyén vértanúsága ugyancsak állandó és gyakori téma a (barokk) festészetben. Guido Reni Sebestyénei közül a londoni Dulwich Picture Galleryben őrzött változat látható Budapesten. Időtlen népszerűségét mutatja, hogy megjelenik Charles Kingsley Alton Locke című, 1850-ben kiadott regényében is. Reni művészetéért egyébként Stendhal mellett olyan extravagáns költők- írók rajongtak, mint Oscar Wilde, Gabriele d’Annunzio vagy Mishima Yukio. A budapesti tárlat „legvalóságosabb” Szent Sebestyéne mégis talán Mattia Preti lírát-drámát különös érzékkel ötvöző, monumentális alkotása.

 

Legendák övezik a bolognai festőnő, Ginevra Cantofoli (korábban Guido Reninek tulajdonított) rendkívül bájos lányportréját is, amely – mint az utóbbi évtizedek kutatásaiból kiderült – nem a kegyetlen apja gyilkosává vált, kivégzett „világi vértanút”, Beatrice Cencit ábrázolja, hanem egy Szibüllát.

 

A mitikus jeleneteket, csendéleteket, allegóriákat és életképeket is magában foglaló, rokokó színorgiába, kiüresedésbe hanyatló korszakot bemutató kiállítás „itáliai utazással ér véget”, ahol fő idegenvezetőnk a velencei sétára invitáló Canaletto.