Ivancsó István

Görögkatolikus lelkiség

Az úrszínváltozás ünnepén, augusztus 6-án így buzdítja híveit görögkatolikus egyházunk az egyik liturgikus énekkel: „Jertek, menjünk fel az Úr hegyére s a mi Istenünk házába, és lássuk az ő színe átváltozásának dicsőségét, mint az Atya egyszülött Fiának felmagasztalását.” Aki elfogadja ezt a magasztos meghívást, lélekben részese lehet az evangéliumi eseménynek. A maga valóságában – amint azt az ünnepi evangéliumi szakasz és a liturgikus szövegek elénk állítják – csak hárman lehettek tanúi a rendkívüli csodának: Péter, Jakab és János, a kiválasztott apostolok. Ám bennük önmagunkat, illetve végső sorsunkat szemlélhetjük.

Görögkatolikus lelkiség

Bármennyire is hangsúlyos szerepet kap a bizánci egyház lelkiségében a közösségi ima, mégis fontos az egyéni imádság is. A lelki élet mesterei azért helyeznek nagyobb hangsúlyt az együttes imára, mert az az egyház közösségében történik, főként a szent szertartások keretében. Ámde meg kell fontolnunk legalább két dolgot, amelyek az egyéni imádság mellett szólnak.

Az egyik: a legszebben – teljes terjedelmében, legünnepélyesebb formájában – végzett szertartás is puszta külsőség marad, ha nem hatja át a belső lelkület. Ha hiányzik belőle az értelmi tényező – vagyis az, amit Evagriosz Pontikosz úgy fogalmazott meg, hogy az imádság az értelem felemelése Istenhez –, akkor csupán annyit jelent, mint az imamalom forgatása, a szent szövegek „ledarálása”. Bizony, ez az, amiről a szentgyónásban is úgy adunk számot, hogy „figyelmetlen voltam az imádságban”. Ne feledjük, Jézus is ostorozta azokat a farizeusokat, akik nem lélekkel imádkoztak, hanem csupán a külsőségekre fektettek hangsúlyt (Mt 23,5).

Görögkatolikus lelkiség

„Jertek, igazhitűek serege, s egybegyűlvén az isteni ihletettségű próféta tiszteletére… összhangzólag dicsőítő éneket zengjünk az őt felmagasztaló Krisztus Istenünknek” – így köszönti görögkatolikus egyházunk július 20-án Szent Illés prófétát. Ő még az Ószövetséghez tartozott, de prófétaként az Újszövetségre mutatott. Életében megláthatjuk már a kereszténység alaptanítását, az Istennel való – hitben és tettekben megnyilvánuló – kapcsolat fontosságát. Sőt személye még előbbre mutat: az emberi élet végső beteljesedésére, az Istenhez való eljutásra.

Görögkatolikus lelkiség

A bizánci egyház július derekán „az első hat egyetemes zsinat igazhitű atyáinak emlékét” ünnepli. Minden évben a 13. és 19. közötti vasárnapon kerül sor erre. A hit évében talán egy kicsit mélyebben is elgondolkodhatunk azon, miért voltak fontosak ezek az egyetemes zsinatok a hit megvédése, az eretnekmozgalmak legyőzése szempontjából.

Görögkatolikus lelkiség

A bizánci egyház szertartásai szépségükkel arra buzdítják az embert, hogy szívvel-lélekkel bekapcsolódjék a misékbe. A szent liturgia szövegében pedig kifejezetten megjelenik az óhaj, hogy „egy szájjal és egy szívvel” dicsőítsük és magasztaljuk a mennyei Atyát.

A közösségi istendicsőítés emelkedetté teszi a lelket. Az enyhe világosságot adó mécsesek lobogó lángja, az illatos tömjénfüst emelkedő burjánzása, az ikonok misztikus ragyogása nemcsak az emberi tekintetet vonzzák a magasba, hanem a lelket is. Ezért fordít különleges gondot a bizánci egyház az istentiszteletek szépségére.

Görögkatolikus lelkiség

„Péter és Pál (tudjuk) nyárban / Összeférnek a naptárban” – bizonyára sokan ismerik Arany János A fülemile című versét, illetve annak eme részletét. Az én korosztályomnak még kötelező tananyag volt az iskolában, s – tanulsága miatt – bár az lenne ma is! Az egyház azonban nem ezért tiszteli őket ősi időktől fogva egy napon, június 29-én. Hanem azért, mert a hagyomány szerint ugyanazon a napon adták életüket a hitükért, Krisztusukért. Igaz, hogy haláluk formája eltérő volt, a hitben és a vértanúságban mégis egyek maradtak. Szent Pétert keresztre feszítették, s mivel nem tartotta méltónak magát arra, hogy úgy haljon meg, mint Jézus, fejjel lefelé szögezték a keresztre. Szent Pált pedig, mivel római polgár volt, nem csúfos keresztre feszítéssel, hanem pallossal végezték ki.

Görögkatolikus lelkiség

A „tisztes és dicső próféta, előhírnök és keresztelő János” napját ünnepli görögkatolikus egyházunk június 24-én. Idézett liturgikus szövegünk megadja a választ arra a kérdésre, amely minden egészségesen működő családban fölmerül egy-egy új jövevény érkezésekor. Arra, amelyen elsősorban a szülők gondolkodhatnak el. Arra, amelyet a külvilágra bimbózó életével, csírázó öntudatával még maga sem tud. Arra, amelyet az idős szülők evangéliumi szomszédai kíváncsiskodva fogalmaznak meg: „Mi lesz ebből a gyermekből?” (Lk 1,66). Igaz, az Úr követe, Gábriel arkangyal már sok mindent elmondott – az akkor még csak születendő – Jánosról. Ám ezeket a nagyszerű dolgokat csak látomásban és csak közvetlenül a leendő édesapával, Zakariással közölte. Liturgiánk viszont mindenkinek hirdeti és mindenkivel énekelteti, hogy mi lett belőle.

Görögkatolikus lelkiség

Szent atyáink gyakran bizonygatják, hogy a közösségi vagy nyilvános imádság magasabb rendű az egyéni imádságnál. Számtalan érvet sorakoztatnak fel ennek indoklására. Elsősorban azzal érvelnek, hogy ez a „Jegyes szava”, hiszen az egyházban történik. Ugyanakkor azt is mondják, hogy a közösségi imádságot az egyház nevében végzik, Krisztus fősége alatt. Végül még azzal is támogatják a közösségi imádságot, hogy az az egész egyház erejéből nyeri hatékonyságát, míg a magánimában az imádkozó csak a maga erejére hagyatkozhat. Mindezt azzal foglalják össze, hogy a közös imában egyrészt erkölcsi erő is megnyilvánul, másrészt pedig nevelő erővel is rendelkezik.