Ivancsó István

Görögkatolikus lelkiség

Bizonyára minden ember érzi lelkében vagy szíve mélyén a vágyat, hogy jó legyen. Illetve, hogy minél jobb legyen. Talán azok is így vannak ezzel, akik nem tudatosítják magukban ezt az igényt, vagy engedik, hogy az „élet hullámai” elfedjék azt. A lelki életet élő ember viszont tudatosan törekszik a jóra, ezért igyekszik az erényeket gyakorolni. S ha nincs elég ereje ehhez, akkor imádságában Istenhez fordul. A bizánci liturgiában az evangélium felolvasása előtti imádság így kéri ezt Krisztus Urunktól: „Oltsd belénk a te boldogító parancsolataid félelmét, hogy minden testi kívánságot legyőzvén, lelki életet éljünk, mindent tetszésed szerint gondolva és cselekedve.” Az imádság és az erények szorosan összetartoznak. A keresztény ókor atyái közül sokan beszélnek erről.
A hit erényéről Szent Ágoston azt mondja: „A hit révén hiszünk, a remény és a szeretet által imádkozunk, de hit nélkül sem remélni, sem szeretni nem lehetséges”, főleg pedig imádkozni nem tudunk. Nisszai Szent Gergely így ír emez erény és az imádság kapcsolatáról: amikor az imában fogadalmakat teszünk, az eszközt jelent hitünk növelésére.

Görögkatolikus lelkiség

„Oltalmad alá sietnek, Szűz Mária, híveid” – énekeljük nemcsak olyankor, amikor az október elsejei búcsúra zarándokolunk Máriapócsra, hanem az esztendő folyamán számtalan más alkalommal is. Tesszük ezt annak tudatában, hogy mindennap szükségünk van az Istenszülő oltalmazó segítségére. A Szentírás kinyilatkoztatott – tehát tévedhetetlenül biztos – tanítása alapján tudjuk, hogy egyetlen közbenjárónk van: Jézus Krisztus (1Tim 2,5–6). Ámde a kinyilatkoztatás másik – ugyanilyen fontos – forrása, a Szenthagyomány kezdettől fogva igazolja, hogy létezik a szentek közbenjárása is. Közülük pedig különösen kiemelkedik Máriáé, aki a leghathatósabb, legbiztosabb, leghatékonyabb közbenjárónk szent Fiánál.

Görögkatolikus lelkiség

Bizonyára sokan ismerik a szólásmondást: „Segíts magadon, az Isten is megsegít.” Ez a bölcsesség nem csupán a nép ajkán él, hanem teológiai alapja is van. Ám az is igaz, hogy ha az imádságra vonatkoztatjuk, akkor fel kell cserélnünk a sorrendet. Ugyanis Isten kegyelme megelőz minden emberi tevékenységet, mellyel hozzá fordulunk. Ugyanakkor az is igaz, hogy a kegyelem nem működik automatikusan: szükség van arra, hogy az ember kérje, illetve kitárulkozzon előtte. Mindenesetre érdemes megfontolnunk a kegyelem és az emberi erőfeszítés összefüggését az imádságban.

Görögkatolikus lelkiség

„Jertek, hívek, a megfoghatatlan csodát szemlélve boruljunk le a Kereszt hatalma előtt, mert a paradicsomi fa halált sarjadzott, ezen pedig az élet virágzott ki, mikor a bűn nélkül való Krisztus rajta függött” – buzdítja a bizánci egyház a híveit Keresztfelmagasztaláskor, szeptember 14-én. Ha nem is leborulással, de mély meghajlással hódolunk ekkor a Szent Kereszt előtt. Miután szépen feldíszítik, a reggeli istentiszteletben a pap a világ négy égtája irányába felmutatva „felmagasztalja”. Majd kihelyezi a templom közepére, hogy hódolatunk jeléül csókunkkal illethessük mint legbecsesebb ereklyénket.

Görögkatolikus lelkiség

Az egyház az élet pártján áll. Az emberi életet nemcsak a születésétől, hanem már a fogantatásától kezdve szentnek és sérthetetlennek tartja. Mert a létrejött élettel – annak bármely stádiumában – célja van Istennek, és nem csupán néhány földi évtizedre, hanem az örökkévalóságra rendeli azt. Görögkatolikus egyházunk szeptember 8-án, Istenszülő Szűz Mária születése napján híveiben különösen is szeretné elmélyíteni ezt a tanítást.

Görögkatolikus lelkiség

Is­mer­jük Szent Pál köz­is­mert ta­ní­tá­sát: „Szün­te­le­nül imád­koz­za­tok” (1Tessz 2,17). Már az Úr Jé­zus is er­re buz­dí­tott: „Vir­ras­­sza­tok és imád­koz­za­tok” (Mt 26,41). A mér­ce te­hát adott: a le­he­tő leg­töb­bet kell imád­koz­ni. Vagy leg­alább­is jó len­ne ezt ten­ni. Min­den­eset­re mind a Szent­írás, mind az atyák ta­ní­tá­sa vi­lá­gos el­iga­zí­tást nyújt ezen a té­ren.

Görögkatolikus lelkiség

„Em­ber ter­vez, Is­ten vé­gez” – gyak­ran hall­juk, vagy akár mond­juk is bi­zo­nyos – fő­leg ked­ve­zőt­len – hely­ze­tek­ben ezt a szó­lás­mon­dást. Ám­de ér­de­mes ve­le csín­ján bán­ni. Ugyan­is a vég­te­le­nül jó és tö­ké­le­tes Is­ten sem­mi ros­­szat nem ter­ve­zett, és nem ter­vez a vi­lág­ban. Leg­fel­jebb csak meg­en­ge­di, de azt is csu­pán az em­ber sza­bad aka­ra­ta mi­att. ő vég­te­le­nül ma­gas táv­lat­ból lát­ja a mi mor­zsá­nyi éle­tün­ket, sor­sun­kat. S a jó­ra ve­zér­li. Ha pe­dig va­la­mi rossz tör­té­nik, nem őt kell okol­nunk, ha­nem néz­zünk a ben­sőnk­be, s ott meg­fe­le­lő éles­lá­tás­sal fel­fe­dez­zük, amit Arany­szá­jú Szent Já­nos már a IV. szá­zad­ban meg­ál­la­pí­tott: „A bűn okát ne más­hol, ha­nem ön­ma­gunk­ban ke­res­sük.” Le­szö­gez­het­jük: Is­ten az ő gond­vi­se­lé­sé­vel csak és ki­zá­ró­lag jót akar ne­künk.

Szent Pál apostol buzdítja így a keresztényeket (1Tessz 5,17). S ez ránk is érvényes. Igen ám, de hogyan lehet teljesíteni ezt a parancsot? Hiszen az ember nem térdepelhet állandóan az imazsámolyán, összekulcsolt kézzel, imádságot mormolva. Teljesítenie kell állapotbeli kötelességeit is, mert különben a mulasztás bűnébe esik. Mi lenne, ha az édesapa nem dolgozná le a munkaidejét, arra hivatkozva, hogy neki imádkoznia kell? Mi lenne, ha az édesanya nem látná el gyermekeit, nem főzné meg az ebédet ugyanerre hivatkozva? Mi lenne, ha a diák nem tanulná meg a leckét, nem készülne fel a vizsgára ugyanilyen indokkal? Olyan esetre már ne is gondoljunk, hogy a mozdonyvezető nem indulna el a vonattal, a boltos nem nyitná ki az üzletet, az orvos nem rendelne, mert imádkoznia kell…