Nyiri János A költő igazsága – József Attila és a sírrablók című cikkét (Új Ember, 2011. december 4.) sem irodalmárként, sem a lap rendszeres olvasójaként és gyakori szerzőjeként nem hagyhatom szó nélkül. A politikai elfogultság értelmetlen inszinuációig ható esetét látom benne.
Tél volt, késő délutáni óra, depresszív tónusokkal az égen és a szívben, amikor kezébe vette Tolsztoj kötetét. Tanár volt, órára készült maga is, megkésett diák. Az Ivan Iljics halála, ez az elbeszélésnek hosszú, regénynek szűkös mestermű kedélyes olvasmánynak ígérkezett.
Paszkál atya és a pingvin – Paszkál atya azt álmodta, hogy arra ébred: pingvin áll az ágya mellett. A frakkos, kicsi jószág kíváncsian fürkészte a világba visszatérőt. Az atya megdörzsölte a szemét, majd midőn az állat Aquinói Szent Tamást citálta latinul (azt a részt, amelyik az állatok másmilyen lelkéről értekezik), legszívesebben az elméjét is megdörzsölte volna. „Tegnap száztizenhét állatnak okoztak értelmetlen szenvedést csak a te városodban”, zárta az okfejtést a pingvin. „És a földön annyi a város, hogy nem is folytatom”, görbült le a szája széle.
Keresi Istent – „Keresi Istent, mert attól fél, már megtalálta” – ezzel a mondattal indult Paszkál atya fő műve, Az ember a világban. És ezzel is ért véget. Mert e sugallatos ráismerésnél a szerző nem jutott, nem juthatott tovább harminchárom esztendőnyi kínzó önvizsgálat és kedélyes tépelődés után sem. Hát maga is tovább kereste Istent, tudván: rég megtalálta.
Tenger felől, arannyal
borított hegyeken,
a lehetetlenen
kel át, jöttét haranggal,
Gyümölcsöt adnak, enyhet, levegőt,
ételnek asztal lesznek, testnek ágy.
A határtalant helyben keresők,
gyökerek fent is, lent is koronák.
A lengyel Karol Wojtyla és a német Joseph Ratzinger már jóval pápává választásuk előtt nevet, megbecsülést, elismerést szereztek maguknak – pontosabban személyes (egyházi és teológusi) munkájuk révén a kereszténység ügyének. II. János Pál 1978-tól töltötte be hivatalát, XVI. Benedek 2005-től áll az egyház élén.
Csoóri Sándor egyik utolsó képviselője annak a költői hagyománynak, amely a versre ünnepként tekint, a versírást szolgálatként fogja föl, s az irodalomra a közösség, a nemzet képviseletét bízná. Legújabb kötete kettős számadás, kettős búcsúvétel. A Harangok zúgnak bennem versei a profetikus költőszerep ellehetetlenüléséről és az öregedés személyes sorsélményéről vallanak – egy idegenné vált világban: „Nem voltam pap s nem lettem próféta sem, / csak egy ember, aki még beszélni tudott / a kövekkel s a tűzvészekkel is” (Harangok zúgnak bennem; 47.). Önreflexiók, ars poeticák, számvetések és létösszegzések sorakoznak e könyvben, az élet és az életmű kései, díszes foglalatában.
