Észre sem vette, hogy belefeledkezett (hiszen belefeledkezett). Hogy a – Pilinszky szavával – „fedő bűnök” súlya alatt összeroskadó Ivan Iljics mennyire hasonlít rá. Hogy Tolsztoj a főhősét az olvasóról mintázta. Erre csak akkor ébredt rá, amikor a könyvet behajtva halálos közérzet telepedett meg benne. A toroktájéki szorítás, a nehezülő légzés az olvasás során lett úrrá rajta, s az olvasás végeztével vált rémületessé. Kórházi ügyelet, siralmas éj, révült másnap; majd gyógyszertől gyógyszerig botladozó hetek, hónapok következtek.
Ez volt az első – s töménységében az egyetlen – eset, amikor megtapasztalta, hogy a nyelvnek teste, a szónak súlya, az irodalomnak igazsága van. Fizikai szinteken is érvényes igazsága.
Aztán tíz év telt el.
A sötétség figyelmeztetés nélkül szivárgott vissza a mellkasába, ugyanaz a sötétség, ugyanolyan kérlelhetetlenül. Ősz volt, gránitból faragott éjszaka és pogány csend.
Ki tudja, min (aki tudja, úgy fogalmazna: Kin) múlott, hogy ijedős keze a könyvespolc felé tapogatózott. És Vasadi Péter egyik esszékötetét emelte le. Jó ember jóságos könyvét. Evangéliumi irodalmat.
Az első mondat szellőformán megérintette. A második lelket csempészett belé. A harmadik mosolyt biggyesztett fakó arcára. Sokáig ült, kezében a papírkötegnek álcázott fénnyel. Fölgyógyította, amit megolvasott.
Így hat a hiteles és épületes irodalom, a Tolsztojoké és Vasadiké. S így gyógyít a szellem: váratlanul, mert egyfolytában.
Ahogy tíz éve, most is tétovázva forgatta a tapasztalatot. Mit tegyen vele, kinek mondja el, beszéljen-e róla egyáltalán.
Úgy döntött, megírja.
Kis jegyzetet a nagy irodalomról s a még nagyobb irgalomról.
A Monteverdi-faktor
Különös szombat volt. Míg az RTL Klubon az X-Faktor című, tehetségkutató műsornak becézett üzleti vállalkozás zajlott, a Bartók rádióban – akárha a boldogtalan csillogás talmi világa mellett egy párhuzamos univerzum, az egyetlen tárta volna ki kapuit – Monteverdit énekeltek bátor nők és férfiak. Az Odüsszeusz hazatérése című operát. S hogy mitől bátrak? Mert van merszük kitenni magukat a barokk zene és az antik irodalom vonzásának. A művelődés kalandjának. A kikristályosodott értéknek – egy olyan korban (melyik kor nem ilyen?), amikor köznevetség vagy legjobb esetben is közöny tárgya, ami nem hajt hasznot, nem garantál sikert, nem kecsegtet gyors eredménnyel. Ami csak szép. S mert szép: igaz. Következésképpen jó.
Különös szombat volt. Éppolyan, mint az összes többi nap az évben. Alig hihető, alig elbírható. Jobb volna elfelejteni, de nincs egyebünk: ezt a világot, ezt a kort kell belaknunk és megélnünk.
Monteverdi négyszáz év óta segít benne; s nincs egyedül.
Nem vagyunk egyedül.
Új emberek
A kisgyerekek még érzik: ha fölborzolódik az erdő, nem a szél fúj – láthatatlan lovasok közelednek. De azt talán csak a fák tudják: itt vannak. A lovasok megérkeztek.
Nyergükből leszállván szemre olyanok, mint a jegyzetíró vagy a jegyzetolvasó. Munkájuk van, házuk és szatyraik. Szeretik a friss kávé illatát. A rózsaablakok geometriáját. Álmukban angyalok álmába kéredzkednek; nappal kutyák dünnyögéséből igyekeznek eltanulni valami hasznosat.
Legtöbbünk tekintetén nem látszik, hogy Krisztus előtt vagy után jár-e a történelem. Barbár vétkekkel múlatjuk időnk. Füllentünk, mulasztunk, kétkedünk. Makacs a régi ember, ha az életéről van szó.
De élete csak az új embernek van.
Mindannyian ismerjük őket. Az új emberek köztünk járnak. Anyák, postások, bicegők, fagottművészek – minden szerepben személlyé tudnak lenni. Egyszer-egyszer elárulja őket pillantásuk melege, kezük szelíd rebbenése s a gyöngéd tapintat, ahogy előre köszönnek az idegennek is. Köztünk járnak, s olykor bennünk is felcsiholják az újat.
Ittlétük egyszer nemcsak nyilvánvaló, de nyilvános is lesz.
Azon a hajnalon mindenfelől egyszerre fog felkelni a nap, és nem nyugszik le többé. Egyetlen földrész, egyetlen tenger, egyetlen szív felett sem.
Világosság támad a világ helyén.
Égi karrier
„A lengyel színésznő, modell és televíziós műsorvezető, Ania Golędzinowska csillogó karrierjét feladva Medjugorjéba költözött, ahol életét az imádságnak szenteli” – szól a Magyar Kurír egy nemrégi cikke. A jegyzetíró nem volna rest visszakeresni a vezető újságok, hírportálok és híradók anyagait, ha nem tudná biztosan, a kétségbeesés bizonyosságával: e tündökletes esetből nem lett tündökletes hír. A szakmai alapú újságírást a közélet forgataga sodorja magával; a média alsóbb régióit a létezés alsóbb minőségei foglalkoztatják. Középutas orgánum alig akad.
Holott ha valami, akkor ez az esemény szótárszerűen kimeríti a szenzáció fogalmát.
Mi történt? A sztárból ember lett. Isten embere, az öröm hírnöke.
Katasztrófákról, tragédiákról, botrányokról és bűntényekről nem hallgathat a sajtó. De ha már mindenről oly bornírt aprólékossággal beszámol, hogyan kerülheti el figyelmét egy köznapi csoda?
A napon, amelyen Ania Golędzinowska lemondott a semmiről a mindenség kedvéért, jobbá lett a világ.
Matematikai feladvány: vajon az öröm hány hírnökéről kellene hányféle híradásnak megszületnie, hogy a világ ne csak jobbá, de okosabbá is legyen?
