A szerzetesi imatermek egyik legsajátosabb berendezési tárgya a stallum. Ez határozza meg a kórust, azt a helyet, ahol az imaórákon együtt zsolozsmáznak. Minden szerzetesnek saját helye van felhajtható üléssel és kartámasszal, amely elválasztja a mellette ülő testvér vagy nővér ülőhelyétől.
A hagyományos szerzetesházak egyik legfontosabb tere a kerengő. Ez a római családi házak átriumából örökölt, négyszög alakú belső udvar és a hozzá tartozó folyosó egyfelől építészeti és praktikus egységbe szervezte a különféle funkciókat betöltő tereket: az ebédlőt, a káptalantermet, a scriptoriumot, a melegedőtermet, az emeleten pedig a hálótermet és a szerzetesi cellákat. Másfelől a szerzetesek mindennapi életének, munkájának helyszíneit szervesen a templomépülethez kapcsolja, ahová általában egy díszes kapu vezet a kerengőfolyosóról.
Kolostoraink, szerzetesházaink szívében az imádság helye áll. Sok közösségben szokás, hogy az érkező vendéget először az imaterembe vezetik, hogy az ott eltöltött néhány csöndes perc után vezessék a szobájába vagy a refektóriumba. Mintha ez a tér adná meg az egész ház alaphangját – ezen keresztül kerülünk először kapcsolatba azzal, hogy kik és miért élnek ott.
A szerzetesi hagyomány alapvetően a gyakorlaton nyugszik. A szerzetesi életről szóló nagy elméleti alapvetésekkel szemben mindig elsőbbséget élvez a praxis, a mindennapi élet, az idők, a terek felosztása, elrendezése, az életmód, a közösségi kapcsolatok.
A szerzetesség nagyon sokszínű valóság: néha egy-egy közösségen belül is sokféle életforma, vérmérséklet és karizma talál otthonra. A szerzetes nap mint nap keresi létének forrását, igyekszik megmaradni Annál, visszatérni Ahhoz, aki követésére hívta.
Az apostoli kor egyházának egyik fő tevékenysége volt Isten közösségi dicsérete. Ennek kereteiről, tartalmáról keveset tudunk. A II. századtól születő ókeresztény források már egyre többet elárulnak arról, hogyan is imádkozott együtt az üldöztetés és a kisebbségi lét időszakát élő egyház.
Az egyház a konstantini béke beköszöntével már szabadon végezhette istentiszteleteit: az üldöztetés hosszú telét liturgikus tavasz váltotta fel, az egyház istentisztelete szabadon virágozhatott, bontakozhatott, és a kor zarándokainak köszönhetően az egyes egyházi közösségek sokat merítettek egymás gyakorlatából.
Ahogy a keresztény ókorban egyre több szerzetesközösség talált otthonra a városokban vagy azok közelében, úgy vettek át a monostorok egyre több elemet a székesegyházak ünnepi imádságából.
