Szerzetesség és liturgia
Az állás a tisztelet gesztusa. Önkéntelenül felállunk, ha magas rangú ember lép be egy terembe, állva várjuk jelentős személyek bevonulását, fontos dolgok bejelentését. Az állás kifejezi odaadásunkat, készségünket, engedelmességünket. A liturgia elején azért is állunk fel, hogy az érkező Istennek megadjuk a tiszteletet, és készségesnek mutatkozzunk a vele való találkozásra, az ő dicsőítésére.
Test és lélek imája
A liturgiában állunk, amikor imádságban Isten felé fordulunk, dicsőítjük, és megadjuk az érkező Úrnak a tiszteletet. Az ülés a figyelő, befogadó, tanulni kész ember testhelyzete. A zsolozsmában és a szentmisében elvileg akkor és csak akkor kellene ülnünk, amikor Isten szavát közösen hallgatjuk: az olvasmányok, a szentlecke felolvasása, valamint a szentbeszéd jelentik ezeket a pillanatokat. Az evangéliumot a hozzánk szóló, feltámadt Krisztus iránti tiszteletből állva hallgatjuk.
Az Isten szavára figyelő, befogadó ember egyik legszebb példája a betániai Máriáé, aki „odaült az Úr lábához, és hallgatta szavait” (Lk 10,39). Ebben a gesztusban egyszerre van jelen a meghittség, a barátság, az odaadás és a tisztelet. E belső irányultságokat talán ebben a szóban lehetne összefoglalni: figyelem. Mária egyszerre tudja Jézust Urának, Mesterének és barátjának. Az iránta tanúsított figyelemben átadja magát neki.
Ha a liturgiában a bennünk imádkozó Lélek testünkön keresztül nyilvánul meg, úgy egyáltalán nem mellékes, sőt, a lényeghez tartozik, hogy milyen testtartással veszünk részt a szentmisén.
A szó és a csend mellett komoly, mással nem helyettesíthető szerep jut a testünknek a liturgiában. Pünkösdkor arra kérjük a Szentlelket, hogy gyújtson világot érzékeinknek, hogy egész testünk legyen az ő lakóhelye, munkatársa, eszköze. A liturgia, éppen azáltal, hogy emberi testünkön keresztül elevenedik meg, vezet el bennünket a Megtestesülés misztériumába, amikor a Szentlélek közreműködésével Mária teste válik az üdvösség hordozójává, elválaszthatatlan részesévé.
Ha a liturgia a hang, cselekvés és csend lüktetéséből épülő templom, akkor nagy figyelmet érdemel az a mód, ahogyan a hang megszületik, és az a személy, aki ennek eleven eszköze lesz. Az istentiszteleten való felolvasás és éneklés szent feladat, ahogyan azt a II. vatikáni zsinat liturgikus konstitúciója is megfogalmazza: …a lektorok… és a kórus (szkóla) tagjai valódi liturgikus szolgálatot végeznek (SC 29). Ez azt is jelenti, hogy Isten eszközként használja a felolvasó és énekes személyét, hogy a liturgiában Ő maga cselekedjen, üdvözítse az összegyűlt közösséget.
Hang és csend, cselekvés és nyugalom váltakozása emberségünk egyik elidegeníthetetlen sajátsága: a szív összehúzódása és elernyedése, a kilégzés és belégzés egymásra következése testünkbe írja e ritmust. Nélküle nem létezik élet, kapcsolat, találkozás, ajándékozás és befogadás, alkotás, zene. De ott van ez a lüktetés a napszakok és évszakok váltakozásában, a tenger morajló hullámzásában is. Hozzánk tartozik.
A zsolozsma gerincét a zsoltárok imádkozása adja, de a szerzetesi imaórákon számos más, bibliai vagy az egyházi hagyományhoz tartozó szöveg is elhangzik. Ilyenek a himnuszok, az olvasmányok, az antifónák, a válaszos énekek, a responzóriumok, a versek. Az éppen végzett imaóra logikája szerint épülnek egybe ezek a szövegek: egy részük napról napra változik, mások ismétlődnek, megint mások egy-egy ünnephez vagy a liturgikus esztendő valamely időszakához kapcsolódnak.
A kórusban, a stallumokban ülve a szerzetesközösség Isten igéjére figyel, azt énekli, recitálja, mondja, hallgatja. A szerzetesi liturgia másik fókusza – a többi templomhoz hasonlóan – az oltár. Ez a fókusz gyűjti egybe a testvéreket napról napra, hogy részesedjenek az eucharisztia éltető erejéből.
