Az oltár

A szerzetesközösség az apostoli egyház örökösének tudja magát: a kenyértörés gesztusában egységének eredetét ismeri fel, a Krisztus testében való közös részesedés avatja ezt a piciny helyi egyházat Krisztus testévé. Az oltárt körülálló közösség így saját középpontját, létének értelmét veszi körül és ünnepli. Az oltár körül naponta elmondják az Úr imádságát – ami ezt a helyet a kiengesztelődés és megbocsátás helyszínévé teszi. Az imádságban tett ígéret: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”, hosszú távú, életre szóló elkötelezettséget jelent a másik testvér mellett: ő Istennel kötött szövetségünk része lesz ebben az ígéretben.



Az oltárról veszi a szerzetes azt a „mindennapi kenyeret”, amely ősi meggyőződés szerint táplálja, gyógyítja, bűneinek bocsánatában részesíti és a szív tisztasága felé vezeti.

Az oltár a szerzetes személyes útjának egyik fontos szimbolikus helyszíne is. A fogadalomtétel rítusa – amely szentmise keretében történik – sok szállal kötődik az oltárhoz. Míg a közösség a mindenszentek litániáját énekli, a fogadalmat tévő az oltár előtt földre borul. Így fejezi ki teljes önátadását és ráhagyatkozását annak az Istennek, akinek jósága előtt mindnyájan egészen kicsinek és méltatlannak érezzük magunkat. Miután pedig az egész közösség előtt felolvasta hármas ígéretét – a szerzetesi fogadalmat –, oltárra helyezi a fogadalmi okmányt, amelyet ő és elöljárója is megpecsételnek aláírásukkal. Mindez azon az oltáron történik, ahol a kenyér és a bor Krisztus teste és vére lesz: így lesz a fogadalmas testvér felajánlott szerzetesi élete is eucharisztiává, Istennek átadott és általa átalakított életté, Krisztus életévé.

Az Istennek való önátadás fontos jele ebben a rítusban, amikor a fogadalmat tévő az oltár felé fordulva, kitárt karral háromszor ismétli a zsoltárverset: „Fogadj el engem, Istenem, szent igéd szerint, hogy neked éljek, és ne szégyeníts meg engem, mert tebenned bíztam, Uram.” Ez a bizalom imádsága, amely megmutatja: a szerzetes hűsége elsősorban nem saját erőfeszítésének műve, hanem csak abban a bizalomban teljesedhet ki, amelyet a minket elfogadó, meghívó és hűségével kísérő Istenbe vetünk.

Az oltár tehát a szerzetes egyéni útján az elköteleződés és az önátadás helye. Azt a biztos pontot, sarokkövet jeleníti meg nekünk, aki maga Krisztus – rendíthetetlenül ott áll életünk közepén, és az eucharisztikus adományokkal együtt a mi életünk áldozatát is felajánlhatóvá, Istennek tetszővé teszi.