Az apostolok hitére és tanúságtételére támaszkodik a mi hitünk is. Szent Pál levelei, az őskeresztény igehirdetés, majd az azt rögzítő és kifejtő evangéliumok tanúskodnak a húsvéti hitről. Az egész Újszövetségen végigzeng az örömkiáltás: Jézus feltámadott, él!
Krisztus feltámadása a mi történelmünkben gyökerezik: a meghalt Jézust eltemették, de harmadnapra üresen találták a sírját. Ezt megtapasztalhatták az apostolok. De maga a feltámadás természetfeletti ténye csak a hit révén ragadható meg. Pierre Benoit domonkos szentírástudós szerint Krisztus feltámadása a földi történelmen túlmutató történet (métahistoire). Jézus Krisztus lényét, testét és lelkét ugyanis teljesen áthatotta a teremtő Lélek, új létrendbe lépett. Ez az új, természetfeletti világ már nem esik a történelmi tapasztalat alá.
Jézus újra él, de most már új életet él, nincs alávetve a földi világ törvényeinek. Már nem tér vissza ebbe az életbe, mint az életre keltett Lázár. Jelenései átmeneti csodák voltak; azt célozták, hogy megerősítse övéit a hitben. Negyven nap után – a mennybemenetelkor – megszűnnek a jelenések. A Feltámadott ezentúl már Lelkével van jelen a hívők közösségében, az egyházban. Jézus feltámadása megdicsőülés, felmagasztalás, átalakulás. Szellemivé alakult át földi teste, amint Szent Pál magyarázza a korintusiaknak. A teremtő Lélek áthatja, átalakítja a földi testet a feltámadásban.
Mindezt hittel közelíthetjük meg. A hívők egy testet alkotnak: a Fő, Krisztus testét, és majd követik a Főt a halálban és a feltámadásban. Ez történik a megkereszteltekkel: a szentségek – főleg az eucharisztia – révén, amelyek Krisztus húsvéti misztériumában részesítenek. A hit révén a szentségi jelek és szavak megszerzik számunkra a valóságos lelki kapcsolatot Krisztus keresztre feszített és feltámadt testével, és közlik velünk az új, isteni életet.
Végül majd – a végső megújuláskor – a feltámadt Krisztus teremtő Lelke által átalakítja az üdvösség drámájának színterét, a világmindenséget is, „hogy Isten legyen minden mindenben” (1Kor 15,28). Az emberi erőfeszítéssel előkészített nagy Ostyát, a humanizált világot Krisztus Lelke változtatja át istenivé. Teilhard de Chardinnek Mise a világ felett című elmélkedésére és híres hasonlatára utalt XVI. Benedek 2009. július 27-én, az aostai székesegyházban tartott homíliájában: „Ez Teilhard de Chardin nagy víziója: végül majd igazi egyetemes liturgiánk lesz, amikor a világmindenség átalakul élő ostyává.”
Chardin 1923-ban így imádkozott az ázsiai sztyeppén költői víziójában, kiterjesztve az eucharisztikus jelenlétet a mindenségre: „Uram, fogadd el ezt a teljes Ostyát, melyet a vonzásodra ébredező Teremtés ajánl föl ezen az új hajnalon…” Az egyetemes átváltozás és egyesülés misztériumáról eszmélődve pedig így fohászkodott: „Dicsőséges Krisztus! Az Anyag ölén titokzatosan szétáradó Erő és káprázatos Központ, ahol összefut a sokaság szám nélküli szála, kérlelhetetlen hatalom, mint a Világ, és meleg, mint az Élet, homlokod hófehér, égő tűz szemed, lábad szikrázóbb, mint az olvadó arany. Te, kinek keze a csillagokba ér fel, Te, a Kezdet és a Vég, élő, halott és feltámadott, Te, aki túlcsorduló egységedben összegyűjtesz minden szépet, minden ízt, minden erőt, minden állapotot, Te vagy, akit lényem oly határtalan vággyal hív, mint a Mindenség. Te vagy valóban az én Uram és az én Istenem!”
