Az énekes és a felolvasó

A tüdőből kiáramló levegő, és ahogyan az énekké vagy felolvasássá alakul, nem független a bennünk imádkozó Szentlélek működésétől: Jézus Lelke, aki felolvasott a zsinagógában és imádkozta – valószínűleg énekelte is – a zsoltárokat, áramlik és tör föl a lektor vagy az énekes hangjában, torkában. Ezért is folytatja így a zsinati dokumentum: Feladatukat tehát azzal az őszinte áhítattal és fegyelmezettséggel lássák el, amely ehhez a nagy szolgálathoz illik, és amelyet Isten népe tőlük joggal elvár. Ezért ezek a liturgikus feladatok igazi beavatást és gyakorlást követelnek meg.
Szent Benedek Regulájában
így rendelkezik a felolvasó és énekes személyéről: De ne ragadja senki csak úgy alkalomszerűen kezébe a könyvet, hogy abból olvasson… A testvérek egyébként ne sorrend szerint olvassanak, hanem csak olyanok, akik a hallgatók épülésére szolgálnak… A zsoltárokat pedig és az antifónákat az apát után sorrendjük szerint azok énekeljék, akiknek ezt meghagyta. Énekelni azonban vagy felolvasni ne merjen senki, csak az, aki teljesíteni tudja ezt a feladatot, úgy, hogy a hallgatók épüljenek. Ezt alázattal, komolysággal és szent félelemmel végezze, akinek az apát megparancsolja (vö. RB 38 és 47). Ehhez a szolgálathoz a jó szándékon kívül kell tehát megfelelő képesség, felkészültség, figyelem – nem mindenkire lehet és szabad ezt rábízni. És szükség van egyfajta hozzáállásra is. Benedek három fontos tulajdonságot sorol fel, amely a jó énekest és felolvasót jellemzi. Alázat: vagyis képes belesimulni a feladatba, képes a rábízott Igét előtérbe, önmagát pedig háttérbe állítani. Komolyság: azaz minden porcikájával átadja magát a szolgálatnak, arra összpontosít, folyamatos kapcsolatban próbál maradni az igével, és nem a hallgatóság tetszését keresi. Szent félelem: tudja, hogy itt és most, amikor felolvas vagy énekel, Isten eszközéül használja őt, őrajta keresztül cselekszik.