Test és lélek imája

Testünkön keresztül mi is a misztérium részesévé leszünk. A Szentlélek nagyon gyakran elvont valóságként él a keresztény emberek képzeletében, noha a hagyomány, mint szélről, lélegzetről, tűzről, fényről, forrásról, erőről, kenetről beszél róla. Csupa olyan archetipikus kép, amelyeknek jóval több köze van érzékeinkhez, testünkhöz, mint az intellektusunkhoz – ha már ilyen felbontásban szeretnénk emberségünkre tekinteni.


Így vezet el bennünket a liturgia arra, hogy életünk legalapvetőbb eseményeit és testünk legelemibb szükségleteinek kielégítését ne tehernek tekintsük, hanem nagy tisztelettel és szeretettel nézzük: az evést, az ivást, a tisztálkodást, a ruházkodást, a kemény munkát, az otthonteremtést, a szeretet és odafigyelés gesztusait és szavait, a tárgyakat, az ünnepeket, a kibékülést, a közös terveket. Nem másutt van a liturgia gyökere, mint ezekben, és jaj lenne annak az istentiszteletnek, amely nem tiszteli emberségünknek ezeket a momentumait.
A Szentlélek tehát a liturgiában a testünkhöz is szól, testünket is átjárja, testünket is használja. Az imádkozó ember ősi tapasztalata, hogy a különben nagyon fontos érzelmek és gondolatok gyakran inkább eltérítik céljától, Istentől a szívet, míg a testi észlelésre való odafigyelés újra és újra visszaterel bennünket a mindig Jelenvalóhoz.
Márpedig a liturgia telis-tele van az észlelés lehetőségével, ahol a Megtestesülés titkának hitében módunkban áll Istennel találkozni. A hallgatás, a szó, az ének, a lélegzés, a mozgások, a látvány, a tapintás, az ízlelés, a szaglás olyan kapuk, amelyeken keresztül a pünkösdi Lélek kopogtat zárt ajtóinkon. Befogadjuk őt vagy csak gondolkodunk róla?