Az imádság helye 2.

Szent Benedek regulája 52. fejezetében a következőket írja a monostor imaterméről: „Az imaterem az legyen, aminek a neve mondja. Ott mást ne csináljanak és ne is tartsanak.” Ebből a két mondatból kiderül, hogy az imaterem fenntartott tér. Az ókori szerzetességben nem egy közösségben előfordult, hogy az imádság kétkezi munkával párosult, így az imádság helyén munkaeszközöket is tartottak. Benedek radikálisan szétválasztja a két dolgot.

Ennek ma különösen nagy a jelentősége. Sokszor ugyanis azt tapasztaljuk, hogy nem tudunk határokat szabni a bennünket körülvevő világnak. Az egyik nagy illúziónk, hogy mindenkinek mindig elérhetőnek kell lennie, ügyekkel, elintéznivalókkal bárkit, bármikor meg lehet keresni, s pótolhatatlan veszteség lemaradni valamiről. Ebben titkon nélkülözhetetlenségünk tudata vagy éppen a mindenhatóságra való vágyunk is ott lappang. Ennek szimbóluma számomra a különben nagyon hasznos mobiltelefon. Templomok ajtajára szokták kiírni: Isten hív téged – de nem a mobilodon! Légy szíves, kapcsold ki!

A monostor imaterme – a benedeki megfogalmazásnak megfelelően – az a hely, ahonnan kiszorítjuk a mindennapok mindent elborító ügy- és információáradatát, ahová belépve figyelmünket tudatosan próbáljuk leválasztani ezekről, és egyedül afelé fordítani, akinek hívására tennivalóink forgatagában is szeretnénk érzékenyek maradni. Ahol vállaljuk azt, hogy az ott eltöltött idő alatt lemaradunk dolgokról, ahol semmi kézzelfoghatót nem tudunk produkálni, s ahol az ottani elidőzés nem jár mérhető haszonnal. Ez a tér az Isten melletti radikális választásunk és ráhagyatkozásunk szimbóluma. Egy szerzetes napjának jelentős részét ebben a hasznosság szempontjából semmitmondó térben tölti, egyedül vagy közösségben.

Kolostoraink szívében ott áll egy különös módon üres, „haszontalan”, azonnali cselekvést, reakciót nem követelő tér, amely valamilyen módon elkülönül a környező sürgésforgástól. Csendre, megállásra, térdre borulásra, figyelmes hallgatásra hív; arra, hogy egész lényünkkel megálljunk és elnyugodjunk.

Akár szerzetesek vagyunk, akár világiak, fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy vannak-e imasarkok, fenntartott helyek mindennapjainkban, otthonainkban, ahol nincs más dolgunk, mint hogy Isten színe előtt „legyünk”.