Középkori szerzetesi szokásokat leíró dokumentumokból tudjuk, hogy ez a tér nagyon fontos volt a házon belüli információáramlás szempontjából, hiszen a zsolozsmára vagy onnan dolguk után igyekvő szerzetesek számára ez volt a legfontosabb találkozási pont. Ugyanakkor a nap csendes időszakaiban az imádsághoz, elmélyedéshez, olvasáshoz adott teret: sokszor kőpadokat is építettek ide, hogy ezt segítsék.
Az általában déli fekvésű, napsütötte kerengő udvarán található kertben termesztették a különféle betegségek kezeléséhez szükséges gyógynövényeket. Volt itt általában egy kút vagy ciszterna a monostor ivóvizének merítésére, illetve tartalékolására. Ez a belső kert azonban valamiképpen túlmutatott önmagán: ahogyan a kerengő falain látható festmények, a konzolokon kifaragott szimbolikus alakok, úgy a kertben ápolt növények is valamilyen üzenetet hordoztak, spirituális tartalmat, erőt jelenítettek meg: az erények, bűnök, a jó és rossz feletti tűnődés helyévé avatják ezt a helyet. Az elzárt kert így az emberi lélek képévé lesz, és azt paradicsomi állapotában mutatja be. Az Istennel és a teremtett világgal harmóniában élő, „meggyógyult”, megváltott ember jelenik meg benne, és arra hív, hogy a szerzetes higgye, hogy ez a belső édenkert valahol a lelke mélyén is ott található, és induljon ennek keresésére. Végül a kerengő az a hely, ahol együtt várakoznak a szerzetesek, mielőtt közösen bevonulnának az istentiszteletre. Ez az úgynevezett stáció. Az a néhány perc, amelyet azzal töltenek, hogy mindennapi munkájuk világából a közös ima világába lépjenek, olyan átmeneti idő, amely lehetővé teszi, hogy valóban ne csak testben, hanem szívben is megérkezzenek az imádság helyére és idejébe.
A kerengő térben is megmutatja, hogy mindennapi életünk és Isten világa szorosan összekapcsolódik, átjárható, és hogy az a paradicsomi rend, amely után vágyunk, valahol lényünk közepén rejtőzik.
