Közös ima a Konstantin előtti egyházban

A meghatározott órákban végzett ima gyakorlata ekkoriban már bizonyosra vehető. A későbbi imaórák ősei is ekkor jelennek meg: az ébredés ideje, a nap három kiemelt órája (harmadik, hatodik, kilencedik), az est beállta és az éjszaka voltak a keresztények számára azok a kiváltságos órák, amikor akár egyedül, akár közösségben megálltak Isten előtt.

Az imaórák pontos menetéről és tartalmáról még ebből az időből sincs tudomásunk: a közös ima magját minden bizonnyal bibliai szövegek adták, egészen bizonyosan a zsoltárok. Ez utóbbiakat vagy közösen énekelték, vagy úgynevezett válaszos formában használták: egy énekes énekelte a zsoltárt, és a közösség néhány versenként mindig ugyanazt a választ énekelve „felelt” rá. Tudjuk, hogy keresztény elődeink szívesen imádkoztak kelet felé fordulva, kitárt karral, „orante” kéztartással, akár állva, akár térdre borulva – mikor mit kívánt meg az adott liturgikus időszak. A hang és a fej mellett tehát az egész test részvételét fontosnak tartották az imában.
Az mindenképpen tény, hogy olyan szerzők, mint Alexandriai Kelemen, Órigenész, Tertullianus vagy Ciprián az egyes napszakokhoz mindig az üdvtörténet valamely eseményét rendelik, amelyben – magától értetődően – nagyon fontos lesz a hivatkozás az Üdvözítő személyére és életének egyes állomásaira. Az egyes imaórák így egyfajta krisztológiai tematikát is kapnak, amelyben az ébredő és eltűnő fény, a reggel és az este váltakozása különösen is nagy hangsúlyt kap. Ez Krisztus húsvétját, a halálból az új életbe való „átmenetét” jeleníti meg, teszi az imádkozó ember számára megfoghatóvá.

Egy II–III. század fordulóján keletkezett dokumentum, a Traditio Apostolica írja le a lámpások meggyújtásának rítusát. Ez az első olyan híradás, amelyben egy keresztény közösség imádságának pontos menetéről és tartalmáról olvashatunk. Ezt a rövid, de annál erőteljesebb szertartást a püspök vezette, aki a lámpás behozatala után dicsőítő imát mondott: Hálát adunk neked, Urunk, fiadért, Jézus Krisztusért, a mi Urunkért, aki által megvilágosítottál minket, mert kinyilatkoztattad nekünk a kiolthatatlan fényt. Átéltük ezt az egész napot, és elérkeztünk az éjszaka kezdetére. Elárasztottál minket a nappali fénnyel, melyet azért alkottál, hogy betöltsön bennünket; most pedig kegyelmedből nem szenvedünk hiányt az esti fényben sem. Ezért dicsérünk és dicsőítünk téged, Jézus Krisztus által, aki által tiéd a dicsőség, a hatalom és a tisztelet a Szentlélekkel együtt most és mindenkor és mindörökkön-örökké.

E szövegben nem nehéz felismernünk az egyik ősét a húsvéti öröméneknek, vagyis az Exultetnek, amellyel nagyszombat éjszakáján mindmáig a húsvéti gyertyalángot és a benne megelevenedő misztériumot ünnepeljük. Az üldöztetés évszázadaiban, amikor a társadalmi struktúrákon még nemigen hagyott nyomot a keresztény életvitel, Krisztus követői nem gyűlhettek össze, amikor csak úgy tetszett nekik. Egy dolog volt számukra fontos: Isten üdvözítő jelenlétében élni, a Feltámadottal közösségben, és imádságban újra és újra hálaadással és dicsőítéssel Isten felé fordulni. Ha tehették, közösségben tették, hiszen nevüket is (ekklészia: egybegyűlés) innen kapták. Példájuk számunkra is hívás.