Fehérváry Jákó OSB

Katekézis a liturgiáról

A liturgikus évről (II. rész)

A liturgia elbocsátó szavai után, a templomkapun kilépve magunkkal visszük életünk idejébe a liturgia kairoszát, az üdvösség ott megtapasztalt idejét. Az egyházi év nemcsak az üdvösség aranyfonalát szövi életünk múló idejébe, hanem támaszt és tartalmat ad egyházi, közösségi, családi és egyéni imaéletünknek. A hétköznapok és az ünnepek váltakozása, egymásra következése olyan gyógyító és megtartó lehetőség, amely színt, életet csenhet néha kopottas lelki életünkbe.

Katekézis a liturgiáról

A liturgikus évről I. Az idővel kapcsolatos tapasztalataink nagyon különbözőek, mégis vannak közöttük hasonlóságok. Manapság például a munka világában vagy a gyermeknevelésben megfáradva sokan úgy érzik, hogy időprésben élnek, hajnaltól éjszakáig, hétfőtől vasárnapig minden percük be van osztva, nem urai az idejüknek. Az ember régóta próbálta szavakba önteni ezt a tapasztalást. A kezünk közül kifolyó, múló, s végül a halálba vivő idő görög istensége Kronosz, aki felfalja saját gyermekeit. A népszerű meseregény, a Momó, vagy nem is olyan régen a Lopott idő című film is annak próbáltak utánaeredni, persze metaforikusan, hogy hová folyik el a drága időnk, ki teszi rá a kezét, s hogyan szerezhetnénk vissza az uralmat fölötte.

Katekézis a liturgiáról

A zsolozsmára, a breviárium mondására sokáig úgy tekintettek, mint kifejezetten szerzetesi, papi feladatra. A világ rendjében az egyház imáját ők hordozták, ők jártak közben a világért. Így lett a breviárium mondása a klerikusok és szerzetesek szent kötelessége. Egy középkori szerző így ír a breviáriumról: „Így a pap fegyvere a könyvei, a tengerészé a vitorlák, a kötelek… az asszonyoké pedig a guzsaly.”

Katekézis a liturgiáról

Római tartózkodásom alatt egyik vasárnap maronita rítusú szentmisén vettem részt a gyönyörű Santa Maria in Cosmedin-templomban. A liturgia közepe táján járhattunk, amikor idősebb olasz házaspár esett be mellém a padra. Miután kifújták magukat, és észlelték, hogy nem átlagos misén vannak, az asszony olaszos közvetlenséggel felém fordult. „È ancora buona la messa?”, kérdezte, ami magyarul nagyjából annyit tesz: Érvényes ez a mise?

Katekézis a liturgiáról

A liturgikus reform egyik legfontosabb törekvése az volt, hogy a Szentírás asztalát minél bőségesebben megterítse az istentiszteleten a keresztények számára. Az egyik legnagyobb előrelépés talán ezen a területen történt a liturgikus gyakorlatban. A Biblia közös olvasása központi helyet foglal el közös ünneplésünkben.
A liturgiában különösen is erős az a hit bennünk, hogy az ünnepelt, megjelenített titok nemcsak láthatóvá válik számunkra, hanem a cselekvésben részesei is leszünk annak.

Katekézis a liturgiáról

Tudjuk jól, hogy hiteles akkor lehet istentiszteletünk, ha az ott ünnepelt titok utat talál mindennapi életünkbe, és viszont: ha életünk helyet kap a templom terében.

Amikor a zsinat az Eucharisztiáról beszél, háromféleképpen írja körül, amit Jézus az utolsó vacsorán átadott nekünk: az odaadás szentsége (sacramentum pietatis), az egység jele és a szeretet köteléke.

Az odaadás szentsége: hiszen a szentmisében újra és újra megvalósul Jézus radikális és szeretetből való teljes odafordulása az Atya felé, és az emberek iránti szenvedélyes szeretete, amely egészen a halálig, a kereszthalálig vitte őt. Így válik élete újra és újra áldozattá, és bennünket is egyre inkább arra hív, hogy önmagunktól elfordulva a szeretetből fakadó odaadás útját járjuk.

Katekézis a liturgiáról

Amikor a II. vatikáni zsinat megnyitotta a kaput a népnyelv használata előtt a liturgiában, a zsinati atyák nem is gondolták, hogy néhány év múlva milyen elsöprő hatása lesz ennek az engedménynek. A zsinati szövegek ugyanis nem írják elő minden szövegre kiterjedő érvénnyel a népnyelv alkalmazását, elsősorban csupán az istentiszteletnek azokon a részein ajánlják bevezetését, amelyek kifejezetten a népre tartoznak.

A II. vatikáni zsinatról – szerintem kissé elhamarkodott módon – gyakran hangoztatják, hogy úgynevezett lelkipásztori, és nem dogmatikai zsinat volt. A hit hallásból ered (Róm 10,17); továbbadása tehát saját logikájához, mivoltához elidegeníthetetlenül tartozik hozzá. Így az sem pusztán lelkipásztori kérdés, hogyan adjuk tovább a hitet, milyen beszédmódot, az ünneplés milyen formáját választja az egyház, amikor a hit titkát felmutatja.