A II. vatikáni zsinat a világi hívőket is meghívta a zsolozsma imádságába, hiszen az az egész egyház imája, még ha életállapotuknál és sajátos hivatásuknál fogva a szerzetesek és papok erre több időt szánnak is az életükből.
A hívők elsősorban úgy élhetik meg királyi papságukat, ha Isten világban való jelenlétéről hathatósan tanúskodnak a világban, és egész életükkel a dicsőítés áldozatát mutatják be Istennek. A zsolozsma imájában ez a dicsőítés azonban az imádság közös végzésében, a zsoltározásban ölt testet. Ekkor, Szent Benedek szavaival, az Isten jelenlétébe vetett „hit a legerősebb és minden kételkedéstől mentes” – olyan kiváltságos pillanat, amikor vele való közösségünket a Szentlélek ihletésére, közös éneklésben és a Jézus által is imádkozott zsoltárok együtt mondásában tapasztaljuk meg. Isten trónusa előtt együtt megállni: ez az egyház kiváltsága, amely az imaórák liturgiájában kap kifejezést, és amely arra is meghív bennünket, hogy embertársaink számára egyre láthatóbban megmutassuk – imánkkal és életünkkel – Istennek ezt a jelenlétét.
