Liturgikus nyelv

Egy közeli hozzátartozómat, aki még a régi liturgián nőtt fel, egyszer megkérdeztem, hogyan élte át a liturgikus reformot. A legfontosabb tapasztalata az volt – nincs ugyanis latinos műveltsége –, hogy hirtelen érthetővé és így jobban átélhetővé vált számára a szentmise, közelebb került hozzá az ott ünnepelt titok.

 

Mások viszont a népnyelv használatával a liturgia profanizálásától tartanak: szerintük a szent nyelv használata az ünnepelt szent misztériumokat kellő távolságban tartotta a beszélt nyelv kétértelmű vulgaritásától. A latin másrészt egy olyan egyetemes, a földkerekség valamennyi katolikus kereszténye számára hozzáférhető, közös nyelvet jelentett, amelyen a római egyház hosszú évszázadokig kifejezte magát, kialakította életének kereteit, megfogalmazta hitét és imáját, és kultúrát teremtett. Elsősorban ez teszi számunkra szentté a latin nyelvet – mindmáig.


Jézus egészen biztosan jól tudott héberül, a zsidóság szent nyelvén, hiszen kamaszkora óta olvasott fel a zsinagógában. Ugyanakkor kortársaihoz anyanyelvén szólt, és amikor Istent legbensőségesebben Atyának (Abba) szólítja, azt is arámiul teszi.

 

Nagy hiba lenne szembeállítani a római egyház szent nyelvén ünnepelt liturgiát az anyanyelven végzett istentisztelettel. A zsinat sürgeti a latin nyelv ápolását az egyházi közösségekben. Fontos, hogy a földkerekség valamennyi kereszténye ismerje a legfontosabb liturgikus imádságokat az egyház közös, szent nyelvén, ami e faluvá szűkült földgolyón lehetővé teszi számunkra a közös hit közös imádságban való kifejezésének tapasztalatát.

 

Az anyanyelven végzett istentisztelet viszont a megtestesülés titkának részesévé avat minket: hiszen azt mutatja meg, hogy Isten visszavonhatatlanul hozzákötötte magát ennek a sokszínű világnak a mindennapjaihoz. Anyanyelvünk, amely a világgal való viszonyunk artikulálásában mindennél bensőségesebben segít bennünket, az Istenhez való odafordulás kiváltságos eszköze lehet a liturgiában.

 

Használjuk hálával mindkettőt!