Bókay László

Egy ötvenhatos menekült Olaszországban

Az ’56-os forradalom leverése után sokan kényszerűségből, mások a jobb és biztonságosabb élet reményében hagyták el hazánkat. Szabadság iránti vágyunk kivívta a világ rokonszenvét. A nyugati országok ezrével, tízezrével fogadták be a magyar menekülteket. Súlyos ítélet várta volna a ma is Rómában élő Mihályi Gézát is, aki az ötvenes évek elején, ávós kihallgatásokat követően, politikai vádakkal került az egyetemről a kommunisták börtönébe. Három évnél többet ült, néha külön büntetésként kurtavasban, amikor csupán kétnaponta kapott ételt. A forradalom évfordulóján őt kérdeztem emlékeiről, elítéléséről és olaszországi életéről.

Interjú Erdő Péter bíborossal a rendkívüli szinódus főrelátorával

A rendkívüli püspöki szinódus félidejében a megnyitás óta eltelt napok tapasztalatairól kérdeztük Rómában Erdő Péter bíborost, a tanácskozás főrelátorát. Lapzártánk idején olvasták fel a viták utáni „relációt”, mely a szinódus első hetében felvetett kérdések összefoglalója. Ebben milyen problémák, gondok fogalmazódtak meg?

– Az elmúlt héten százötven felszólalás hangzott el. Ezekben nagyon sok téma került szóba. A reláció elkészítésekor nem mindegy, hogy ugyanazt a témát egy vagy harmincöt felszólaló említette-e meg. Az összefoglalás azonban nem csupán a problémák, a gondok összegyűjtését jelenti, hiszen nagyon sok pozitív tapasztalatot is hallhattunk. Ilyen például, hogy a hívő családokból álló csoportok az utóbbi évtizedekben mindenütt megjelentek a katolikus közösségekben. Részt vesznek a hitoktatásban, segítik egymást a gyakorlati életben, együtt imádkoznak, sőt segítenek a jegyesek felkészítésében. Olyan baráti közösséget jelentenek, amelybe akkor is be lehet kapcsolódni, ha az ember nem annyira vallásos, de a házasságkötés után ilyen jellegű kapcsolatrendszerre is vágyik.

Beszélgetés Melo Lajossal, a Santa Maria Maggiore-bazilika gyóntatójával

– Ön Róma egyik patriarchális bazilikájának magyar gyóntatója. Hogyan lesz valakiből az Apostoli Poenitentiaria munkatársa?

– Hosszú út vezetett idáig. A Felvidéken, Szereden születtem, a keresztségben a Sándor nevet adták nekem szüleim, akik hivatalnokok voltak. Már ők is Csehszlovákiában látták meg a napvilágot, de édesapám ősei olaszok voltak. Akkor kerültek az Osztrák–Magyar Monarchia területére, amikor Garibaldi egyesítette Itáliát. Nagyapám erdélyi lányt vett feleségül, édesanyja a híres Fadrusz családból származott. Édesapám fiatalkorában visszakerült Olaszországba a rokonaihoz, ott járt iskolába, s ott is katonáskodott. Szlovákia és Magyarország német megszállása után, katonaként találkozott édesanyámmal. A háború után kötöttek házasságot.

– Ön tehát Szlovákiában nevelkedett, ott kapott meghívást a papságra, és domonkos lett. A rendek teljes megszüntetése ellenére hogyan lehetett valakiből szerzetes?

– Iskolai tanulmányaimat a Felvidéken végeztem. 1968-ban némi enyhülés volt a csehszlovák politikában. Én azonban Olaszországba mentem, s felvételemet kértem a rendbe. Az ötletet is Olaszországnak köszönhetem, hiszen korábban már jártam Itáliában, érdekelt a történelem, és a domonkos rend történetével is megismerkedtem. Vonzott a szerzetesi élet, pedig Csehszlovákiában semelyik szerzetesrend nem működhetett. Így tehát érettségi után egyenesen a generális házba, Santa Sabinába mentem. A generális azt ajánlotta, menjek vissza a Felvidékre, hiszen a politikai enyhülés miatt több domonkos szerzetest kiengedtek a börtönből, s készüljek velük a szerzetesi életre. Ajánlóleveleket írt nekem, az atyáknak pedig felhatalmazást adott, hogy titokban foglalkozzanak velem. Mire hazaértem Csehszlovákiába, bevonultak az oroszok. 1968-at írtunk. Világi papnak jelentkeztem a szemináriumba, de titkos domonkosként. 1973-ban volt a papszentelésem. Először Dunaszerdahelyen voltam káplán, majd 1975-től Újbarson plébános. Onnan Pozsonyba, majd Nyitraegerszegre kerültem.

Bár az újságok hírei arról számolnak be, hogy a magyarok közül egyre többen mennek nyaralni, úti céljuknak, érthető módon, elsősorban hazánk üdülőhelyeit, városait, folyóink és tavaink partját választják. Aki megteheti, ilyenkor a víz közelében hűsöl a kánikulában, aztán az enyhülő délutánban felkerekedik, és felkeresi a környék nevezetességeit. Nem kevesen azonban tengerpartra vágynak, s meg is tudják fizetni a drágább, külföldi utazást. A legtöbben Horvátországba indulnak, de sokan látogatnak el Olaszország északi tájaira is. Megpihennek a hűsítő víz partján, s megnézik a környező városok látnivalóit is.

A zarándokok, turisták közül többen felkeresik Itália távolabbi városait is, sőt Szicíliába is eljutnak, ám a „csizma sarkába”, Pugliába talán kevesebben vetődnek el. Pedig e tartomány is csodákkal, emlékekkel és gyönyörű tengerparttal rendelkezik. E vidék külön érdekessége, hogy itt található Olaszország legkeletibb csücske. Leucánál „ér össze” a két tenger is: keletről az Adria, nyugatról pedig a Jón-tenger. Már az ókorban jelentős pontja volt e terület az akkor ismert világnak. Homérosz történetében a görög-római mitológia hőse, Aeneas – a Karthágó partjainál elszenvedett hajótörése és Didó királynővel való kapcsolata után – a legenda szerint Leucánál ért partot. Van azonban a környéknek történelmi hitelességű hagyománya is: Szent Péter Palesztinából Rómába indulva itt lépett először Itália földjére. A település, Santa Maria di Leuca nevének utolsó tagja a görög „fehér” jelentésű szóra utal, jelezvén, hogy az ókori hajósok a tengeri út végén örömmel pillantották meg a parton a fehérre festett házakat. A Santa Maria előtag pedig Szent Pétertől származik, aki a városkát Szűz Máriáról nevezte el.