Magyarok zarándoklata az Isonzónál

Az első világháború kirobbanásának századik évfordulója alkalmából augusztus 1–3. között a Katolikus Tábori Püspökség és a Misszió Tours zarándokiroda szervezésében emlékező zarándoklat járt az Isonzó völgyében Bíró László püspök vezetésével. Folytatjuk írásunkat.

Az I. világháború Isonzó menti frontja Caporettónál omlott össze, ez volt a XII. isonzói csata. 1917. október 24. és november 19. között az Osztrák–Magyar Monarchia és Németország csapatai megindultak Olaszország belseje felé, és egészen a Piave folyóig jutottak. A korabeli fényképek tanúsága szerint az Isonzó partján ekkor már semmi nem maradt, ami emlékeztetett volna a kis alpesi városkákra és az üde zöld tájra. Caporettót (ma szlovén terület, neve Kobarid) viszont eddig elkerülték a nagyobb csaták. Az áttörés előzményei közé tartozik, hogy 1917 őszére a központi hatalmak már jelentős haderőt tudtak felszabadítani a keleti frontról, illetve a XI. isonzói csata után volt lehetőségük új stratégiát előkészíteni. Az új taktikát a német Oskar von Hutier dolgozta ki, aki a támadást rohamcsapatokkal képzelte el, amelyek az ellenséges vonalak mögé beszivárogva érnek el átütő győzelmet.

Háló-tábor Kárpát-medencei résztvevőkkel

A Háló évtizedek óta foglalkozik katolikus emberek közötti kapcsolatépítéssel, valamint kisközösségek hálózatba szervezésével és támogatásával. Az augusztus 3. és 10. között Sátoraljaújhelyen megrenedezett idei tábor témájául az apostolokat, Jézus kisközösségét választották. „Amikor Jézus megkezdte működését az emberek között, az első dolga az volt, hogy egy kisközösséget alapított. A csapat tizenkét tagja folyamatosan vele volt, vele gyalogolt, vele élte át a történeteket, és hallgatta a példabeszédeket, melyekben csak nekik tárta fel a dolgok értelmét. Osztoztak életében” – olvashattuk a tábor beharangozójában. Úgy tűnik, ez a téma megszólított jó néhány fiatalt, időset, családost és egyedülállót, s arra hívta őket, hogy háromszázötvenen a Kárpát-medencéből együtt töltsenek egy vidám és elgondolkodtató, pihentető, mégis mozgalmas hetet.

Negyedszázada távozott, a pásztói gótikus kápolna kriptájában kapott szállást. Valahányszor átmegyek a kis kőpárkányos patak-hídon emléktáblás házához, Kodály kórushangjait hallom a Lengyel Lászlóból: Által megyünk a hídon, által megyünk rajta. Nagy távlatú híd, kicsisége ellenére, középkort és újkort köt össze a csúcsíves kápolnától (mely román eredetű templom része) az egyszerű felújításra váró lakóházig, ahol Rajeczky Benjámin ciszterci zenetudós szülei, majd ő maga lakott, mióta a rendeket feloszlatta a diktatúra.

Egymásnak adják át a szót Pásztón a századok: a XII. század egy bencés apátsággal, majd a III. Béla által alapított ciszterciekével, akik a XIII. században barokk kolostort építettek. Ennek lett utolsó perjele Béni bácsi. Hányszor elmondta, ne feledkezzem meg az oskolamesterről sem, aki a XV. századból küldi üzenetét. Később egy csupa-jó emlékű Mihályról: világi emberként lopta be magát tanítványai szívébe. A régi (feltárt) oskolában Valter Ilona régész szorgalmát emlegettük, s hogy ez a kisváros itt, a hegyek alatt európai értékrendet hordoz, s Béni bácsi – lábával megdöngetve a földet – ezt mondta: ki tudja, alattunk tán a régi Pásztó álmodja romkő álmait, egyszer majd lesz alkalom feltárni.