Fonalakba szőtt látomások

A verőcei kis ház pagodájában ülünk, lent csöndes a dunai felszín. – Az ember belső világa olyan, mint a víz, amely folyton hullámzik, életet ad, de rombol is – mondja a művész, és messzire néz a folyó vonalán az ablakot keresztező alázatos fényben. – Benne is végbemennek, amiket a vizek hordoznak – folytatja. – Emlékszik a kiállításomról arra a szőttesre helyezett kis fémtárgyra, amelynek közepén keskeny nyílás látható? A Dunából tíz éve „halásztam ki”. Tíz éve plasztikus felvetésű gobelinbe szőttem len-, selyem-, gyapjú- és aranyszál fonalakból, közel három méter a hossza.

Nem kell magyaráznom: az evangélium aranyszabály szimbólumáról van szó, s amikor megkérdeztem, miként lehet ezt az alkotóra vonatkoztatni, ezt feleli: – Henri Boulad könyvében olvastam azt a fáraók korából való beszélgetést, amelyben az inas kérdezi a mestert, mi a mestermű. Az emberi lélekben születik – hallja a választ –, a szívben alakul ki, és a testben ölt formát, miközben az egész ember testestül-lelkestül részt vesz benne. Úgy hordja magában és érleli, mint a fa a gyümölcsét. Csak ezután, igen, csak ezután szabad ujjaink közé vennünk. Sok kísérletezés, töprengés, vajúdás után születik meg az alkotás, amelyben magunkra ismerünk…

És a kulcs, mely ugyancsak a Gorka-ház kiállításán látható? Aranyárnyékát láttam textilbe szőve, a fénykaréj mint mandala övezi.

– A kulcs is a Duna ajándéka, hogy emlékeztessen: a szűk kapuhoz elengedhetetlen a kulcs. Hitem-reményem: megkapom majd aranypárját a végső belépőhöz.

Csupa valóság és csupa jelkép Hager Ritta eddigi életműve. Spiritualitás. Bámulatos érzékenységgel lát a dolgok mögé. Jelenits István írja: „Ha egy kép vagy szobor előtt megállok, a tájra vagy az emberalakra figyelek, amelyet ábrázolnak.” Hager Ritta „szövött gobelinjei önmagukban kötik le a figyelmet. Nem a világot mutatják elém, inkább szelíden bevonnak valami áramló odaadásba, mellyel az idő és az örökkévalóság titkain eltűnődhetem.”

Hosszan időzöm a felejthetetlen Evezz a mélyre textil előtt, valóságos dombormű, a láttatás mesterműve; távolról bontakozik ki mélysége és magassága, de nem ezek a dimenziók a fontosak, csupán eszközei a lényegsűrítésnek; elgondolom, elég-e csupán eltervezni, papírra festeni a tervet, aztán fonalba másolni. Ő maga mondja: kegyetlen nehéz volt kompozícióba szőni a bibliai témát. Az előzetes rajz útmutató, ám szövés közben sok minden változik benső indíttatásra.


Ez a benső sokszor jelentkezik a művészetekben, ám az esendő fonál, fonalak mire képesek? Hogyan hordozzák az elvonatkoztatást? Hangok, betűk, kő, márvány egyszerűbbek. Fonalaknál mintha több „teremtő készség” kellene, több transzcendens anyagszeretet. Ezt én, a kívülálló gondolom így, a gobelinek művésze történetet mond:

– Egy alkalommal nyaralónk kertjében leesve a földön találtam egy kis madárfészket. A fészekrakáshoz a kis madár az én fonalaimból csipegetett föl, melyek kint lógtak, száradás végett. A gallyak közé fonta, illesztette a kender és más fonalaim szálait. A gyapjút kis csőrével szedegette, és mint vattát használta fel a fészekbéleléshez. Ez alá szőttem egy gyapjúlapot, amire rádolgoztam a fészket. Címe: Fonalaimból szőtte a madár és én.

Hager Ritta nagy művész. „Munkáival meghatározó egyénisége lett a magyar textilművészet megújulásának a hetvenes években” – írja Lovag Zsuzsa. Hozzáfűzöm: az európainak is, benső tartalmával. Berlinben, a Brandenburgi kapu Csend Termében Sugárzó csend textilje előtt a látogató önnön békességét lelheti meg. Bibliai gobelinjének két mélysége van: a víz-valóságé és a szentírási tartalomé. Örvénylik-árad életfolyónk, de a mélység felé közeledők egyre növekednek a fényben: a halak a fény gyümölcsei, s akik a hálót húzzák, e mélység elérésével tölthetik meg bárkájukat. Hatalmas vitorlarúd ível át az örvényen. Az isteni irgalom – jegyzem meg. – Úgy igyekszem szőni, hogy a jelképek, a részletek s együtt az egész mindenkinek mást mondjanak.

A Folyamat gobelinhez lépünk. Jobbról a betűző fény is az élet; fényből jöttünk, fénybe térünk, az ember így, erre születik.

Van Éj titulusú gobelinje is. A Szombathelyi Képtárban láttam…

– Jól megnézte?

– Előttem ragyog, ismétlem: ragyog.

– Ez a lényeg.

Keresztes Szent Jánost kellene idéznem, A lélek sötét éjszakáját abból az időből, amikor rabságba vetették rendtársai:

Ó éjem, hű vezérem!

Ó éj, hajnalnál drágább fényem!

Ó éj, te frigybe tűzöd szépen

a mátkalelket szűzi Jegyesével,

ha már kiégett szerelme tüzében.

Érzékek és szellem éjszakája ekként fonódik össze, s ha a művész életében így van, aligha szakítható meg „istenszerelme”, aligha hamvad ars poeticája centrális tartalma. Vasadi Péter írja: „A fény nemcsak világos, hanem a sötétség hosszmértéke is.”

Hager Ritta a kegyelem jutalmazottja. Meghívóján is ezzel a címmel jelzett remekműve látható: forrásvíz gyűrűzik fentről, a színes fonálzuhatag (fegyelmezett rendben) mind eléri a forrást. Plasztikus látvány, ám azonnal elvonatkoztat a Titokra. François Mauriac, a Nobel-díjas keresztény író visszaemlékezésében olvasni, hogy a kegyelem, ha a legkisebb csatornán is, megszakítás nélkül csörgedezik. Nem olvastam Mauriacot – jegyzi meg a művész –, de érzem, nem lehet másként. És nem csupán csörgedezik.

Készülő munkáját is kiállította, Az elveszett bárányt. Középpontjában a Jó Pásztor áll.

Jelenits István adott ötletet egy triptichon elkészítésére. Az egyik az Evezz a mélyre, amely elkészült, a másik az iménti, a harmadik a Szőlő és szőlővessző. Itt láthatók a falon, mindhárom zselés ceruzarajzban, fonalas kötésekkel.

Korunknak szóló erős üzenet a „báránykás”, balra a riadt „kis jószág” a mai ember, félelmeivel. Viharok szorításában elég a magabiztosság? Szövődnek a nemes fonalak, sűrül az energiapont, s biztosan úgy lesz, ahogy a gobelinművész benső békéjében érzi: az egyre gyarapodó kezek (a Remény művén) az elveszettségből a mindent átható fénykeresztlátomásba emelik a lélek bizalmát.

Fotó: Kissimon István