Akár családi hagyománynak is nevezhető bihari barangolásunkat idén Bakonszegen (egykori nevén Pusztakovácsiban) kezdtük meg, ahol Bessenyei György (1746/47–1811), a magyar felvilágosodás egyik legsokoldalúbb egyénisége élete utolsó 24 esztendejét töltötte „bihari remete”-ként, ahogyan önmagát nevezte, írói, filozófusi hivatásához mindvégig hűen, s ugyanakkor amolyan hétszilvafás birtokosként, szerény gazdálkodóként.

Az utóbbi évtizedben előbb a történetírásban jelentkezett az úgynevezett kollektív emlékezet behatóbb kutatása, majd ez a szemléletmód felbukkant az irodalomtudományban is. Ennek jegyében most egy olyan műfajt állítok a vizsgálódásom fókuszába, amellyel eddig viszonylag keveset foglalkozott az irodalomtörténet-írás: a családregényt. A műfaj generációról generációra örökíti, hagyományozza át azt az individuális emlékezetet, amellyel a regényírónak dolgoznia kell, ha ilyenféle munkába kezd.

Vonuló madaraink novemberben már a messze Délen járnak. Egyes fajok, amelyek csak Dél-Európába repülnek, már meg is érkeztek oda, ahol a téli időszakot töltik. Közöttük mindig akadnak áttelelők is. A télen látható és enyhe napokon akár éneklő vörösbegyek például kis részben hazaiak, sokan viszont a messzi Északról, a gyűrűzések tanúsága szerint például Finn- és Svédországból látogatnak hozzánk. Az utóbbi években egyre gyakrabban láthatunk áttelelő nagy kócsagokat és szürke gémeket, amelyek, ha a vizek befagynak, a mezőkön pockokra vadásznak.