Ne legyünk orrlógató keresztények!
Fotó: Fábián Attila

 

Örüljetek és ujjongjatok! – a szentebb családokért. Ezzel a címmel rendezték meg a XXVI. Családkongresszust november 7. és 9. között Máriabesnyőn, a Mater Salvatoris Lelkigyakorlatos Házban. Az eseményre videóüzenetet küldött Bíró László, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) családreferens püspöke, akit több mint egy éve kórházban kezelnek.
Videóüzenetében a püspök köszöntötte a rendezvény résztvevőit és üdvözölte a huszonhatodik máriabesnyői konferenciát. „Csak annyi csalás van benne, hogy a huszonötödik Balatonkenesén volt, de az is szép volt” – jegyezte meg mosolyogva Bíró László. Majd azzal folytatta, hogy huszonnégy kongresszuson vehetett részt személyesen, de közvetve, a technika segítségével mind a huszonhaton. Köszönetet mondott mindazoknak, akik ezt lehetővé tették.
Ezek után a kongresszus mottójáról (Örüljetek és ujjongjatok! – a szentebb családokért) beszélt. – A keresztény ember tulajdonsága nem az orrlógatás, hanem az öröm, a boldogság. Jézus boldogságra hív bennünket, amikor meghirdeti Isten országát, nyolcszor elmondja, hogy „boldogok”, akiket meghív erre – mutatott rá a püspök.
„Sokszor beszélek arról, hogy a kicsi gyermek hogyan látja a keresztény felnőtteket. Amikor a hitoktató megkérdezi tőle, kik a keresztények, azt válaszolja: Akik szomorú arccal vasárnapról vasárnapra templomba járnak. Azt gondolom, nem ez a fő hivatásunk” – mondta a püspök. Hozzátette: Jézus csupa olyan embert sorol fel a boldogok között, akik szegények, sírnak, üldözöttek, szenvedők, kisemmizettek; ő nem egy társadalmi réteget akar megszólítani, hanem embereket, akik megtapasztalták a saját gyengeségüket, és Krisztus erejében tudnak cselekedni.
Megtapasztalják, hogy Isten ereje az ember gyengeségében nyilvánul meg, és ezért boldogok. Úgy gondolom, ha valaki a családpasztorációban dolgozik, mindig megtapasztalja az erőtlenségét, és mégis örülhet, boldog lehet, mert megtapasztalhatja Isten erejét is önmagán keresztül.
A szentebb családoknak örüljünk – folytatta Bíró László. – Mindenszentek ünnepén a szentekre emlékeztünk. Szent az, akit Isten meghív egy szolgálatra, és aki teljességgel igent mond erre, nem bújik el, hanem jelen van a világban, érzékelhető módon.
Akik családpasztorációt végeznek, akik családban élnek, mind Isten meghívásának örömében létezhetnek. Vajon nem bújunk-e el sokszor a felelősségünk elől? – tette föl a kérdést.
A püspök megemlítette, hogy több mint egy esztendeje „egészségügyi intézmények oltalma alatt áll”, június 4. óta Hévízen ápolják. Megosztotta hallgatóságával néhány élményét, amelyet az elmúlt hónapokban élt át.
„Néhány hete már, hogy eskettem három házaspárt és kereszteltem négy apróságot. Az esküvő úgy jött létre, hogy a kórházi nővérek egyike megkérdezte, megkeresztelném-e a négy unokáját. Mondtam neki, természetesen, csak először szeretnék találkozni a fiatalokkal. Egy másik nővér azzal jött hozzám, hogy nincsenek megesküdve a párjával, és a gyerekük nincs megkeresztelve. Jött egy harmadik is, mondván, a húga gyermekeinek egyike sem kötött egyházi házasságot, és nincsenek megkeresztelve az unokák sem – segítenék-e ebben? Azután az egyik nővér komája sem volt megesküdve.
Lett tehát öt házaspárom, mindegyik itt volt körülöttem. Először beszélgettem velük a kommunikációról, majd rátértem a házasságkötés jogi vonatkozásaira, a papírmunkára. Erre föl az egyik kis házaspáromnál a feleség azt mondja, ők nem akarnak megesküdni, és rám hivatkozott, hogy én azt mondtam, a házasság alapja a kommunikáció, és hogy ők milyen rosszul kommunikálnak egymással. Az ő kapcsolatuk nem érett még, ők nem akarnak még esküdni, majd később. Valószínűnek tartom, hogy nem ez volt az igazság, hanem a mennyasszonyi ruha meg a lakodalom izgatta a kislányt.
Egy másik házaspárnál kiderült, hogy a férjnek már volt egyházi házassága. Felkínáltam neki, hogy segítek a keresetlevél megírásában, és majd később megesküsznek. Ha ezt elfogadja, szívesen látom.
Az öt párból végül maradt három, de mind az öt annak rendje és módja szerint szépen eljött az előkészítő beszélgetésekre. S amint a végére értem a beszélgetéseknek, az volt a legfájdalmasabb számomra, hogy ezek a fiatal párok, annak ellenére, hogy olyan rendesek, nyitottak, mégis gazdátlanok voltak. Itt van a közelben Óbudavár, a schönstatti lelkiség központja, és ők még azt sem tudták, hogy létezik ez a hely. Sajnáltam őket, hogy senki nem ad nekik felvilágosítást, mondtam nekik, jöjjetek össze egymással! El sem tudták képzelni, mit jelent az, hogy házaspárokkal összejönni. A papon nem kérhetem ezt számon, hiszen rengeteg településen szolgál, kiszáll misézni, mint az ejtőernyős, azután visszatér.
Az egyik férj elmondta, hogy az édesapja katonatiszt volt, az édesanyja tanárnő. Mindkét foglalkozás az Egyháztól elidegenített mesterség volt (a kommunizmus idején). Mondta is a fiatalember, őt mindig a dédimama vitte a templomba, és ma is jár és imádkozik. Ennek a fiatalembernek a felesége Kárpátaljáról származik, még a Szovjetunióban született, görögkatolikus módon keresztelték meg, semmit nem kapott a hitből. De ez a határtalan nyitottság, amit ezekben a párokban megtapasztalhattam, nagy öröm volt a számomra. Viszont a gazdátlanság, amit láttam rajtuk, nagyon fájó volt.
A máriabesnyői konferencia azzal a szándékkal indult huszonhat évvel ezelőtt, hogy segítsük a családcsoportok létrehozását. Égető szükség van erre, még égetőbb szükség, mint amikor elkezdtük – szögezte le a püspök. – Még kevesebb a pap, az evangelizációs öntudattal bíró házaspár, akik elindulnának összefogni ezeket a jó szándékú, nyitott embereket. Keresőnek nem mondanám őket, mert nagyon megfeledkeztek a transzcendenciáról, csak a munkájuknak élnek hajnaltól éjszakáig.
Nem rossz emberek ők. Bárcsak lenne, aki átadja nekik a hitet! Valahogy Pál apostol jut eszembe, akinek a görög férfi azt mondja: „Jöjj hozzánk, hirdesd nekünk az evangéliumot.” Ezt éltem meg a házaspárokkal találkozva itt, Hévízen és a közvetlen környékén.
A püspök föltette a kérdést: Mi a dolgunk, mit kell tennünk azért, hogy az ilyen nyitott emberek rátalálhassanak az emberükre? Alapvetően nem hiszem, hogy akcióra van szükség, hanem imádkozó emberekre. Tavaly Cantalamessa, a Pápai Ház szónoka felidézte az adventi pápai lelkigyakorlaton André Frossard filozófus, újságíró alakját. A nagy megtérő istentagadóként betért egy templomba, hogy élvezze a csendet, megcsodálja a műalkotásokat. És ott, a padsorok között meglátott két imádkozó öreget. Megrendült őket látva. Egy barátjával együtt volt ott, aki kint, a templom előtt várta. S amikor kijött a templomból, a barátja egy más Frossard-t látott, mint aki bement. Megkérdezte: „Mi történt veled?” Ő pedig azt felelte: „Katolikus lettem.” Nem történt más, csak látott két öreg embert, akik imádkoztak, és nem a műalkotásokat nézték, hanem ott voltak az Oltáriszentség előtt, ahogy a Vianney Szent János-i kis legenda elmeséli: ők nézték őt, ő pedig nézte őket, és valahogy ez az ív, ami a két ember és az Eu­charisztia között vezetett, megrendítette Frossard-t.
Úgy gondolom, az első az, hogy hiteles és imádkozó keresztények legyünk; hogy ne akarjunk zsigerből aktivisták lenni, hanem lélekből, ahogy Szent Pál is indult, hiszen Krisztus szeretete sürget minket. „Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem” – mondta az apostol. Legyünk elcsendesült, befelé forduló, Istennel egységben lévő emberek.
Emellett egységben kell lenni az Egyházzal, ami nem is könnyű dolog. Bíró László felidézte: „A reformáció emléknapján egy evangélikus püspök látogatott meg, s magyarázta, hogy a sola scriptura, a sola gratia és a sola fide mögött ott van a solus Christus. És az egésznek a mélyén ott van az ecclesia, az Egyház. Ha nem tudunk egységben élni a pápánkkal, a püspökünkkel, a papunkkal, akkor nem tudunk Egyházat építeni. Lehetünk nagyon aktívak, látványos eredményekkel, mégsem Egyház épül körülöttünk, hanem a magunk glóriáját fényezzük. Elmélyült egységben lenni Istennel és az Egyházzal, ez fontos.”
A püspök a hallgatók figyelmébe ajánlotta Ferenc pápának a családokról szóló, Amoris laetitia kezdetű apostoli buzdítását, különösen a 4. fejezetet, amely „a szeretethimnuszban mélyít el bennünket”.
Harmadik gondolatként a szeretetről szólt Bíró László. „A házasság szentségének alapja, a ketten egy testté lesznek igazságának mélye a szeretet. Két ember egymás iránti szeretete hordozza a családot és a házasságot. A pápa hangsúlyozza: a házasság a Szentháromság ikonja. A szentháromságos szeretet tanulható, tanítható, erről a szeretetről képesek vagyunk tanúságot tenni. Szeretnék köszönetet mondani a különféle lelkiségi mozgalmaknak, amelyek a maguk hagyománya szerint közelítik meg a szeretetet, a dialógus mentén vagy bizonyos szabályok alapján, s biztatják a házaspárokat az egymás iránti szeretetre, egységre. Minden ilyen mozgalom abban hisz, és mind­annyian azt gondoljuk, hogy a szeretet tanítható és tanulható.”
Bíró püspök arról is beszélt üzenetében, hogy a szeretetről tanúságot tenni nem bonyolult feladat. Jézus nem azt mondja, hogy viselkedj só gyanánt vagy világosság gyanánt, vagy oly módon, mint a hegyre épült város, hanem hogy legyél só, világosság, látható város. Mindegyik az, ami a lényege: fény, só, látható város.
„A kórház, ahol egy éve élek, a társadalom keresztmetszete: a bordásfal mellett a tornateremben gumikötelet húztunk, s egy férfi megkérdezi mellettem: maga a püspök? Soha nem voltam misén. Mondom neki: hát, jöjjön el. Azt felelte: nincs nadrágom, csak ez a kempingnadrág. Mondom neki: jöjjön abban, én is abban vagyok. Másnap megint ugyanez a téma. Mondja a bácsi: én református vagyok. Feleltem neki: más református is eljön a misére. Tehát ez az érv is elfogyott. Azt mondja erre: mielőtt hazamegyek, elmegyek a misére.
El is jött, és a mise után a terem előtt ott üldögélt magába roskadva. Odamentem hozzá. – Tudja, nagyon elgondolkodtatott a mise, meg amiket mondott. Tudja, én piros színű bibliából oktattam az embereket. Egyik gyerekem sincs megkeresztelve, de a menyem nagy katolikus, és ott mindegyik gyerek meg van keresztelve – mondta nekem. Azután tovább ült ott a bácsi. Valami megérintette, valami elindult benne. Nem biztos, hogy templomba járó lesz, de valami megérintette őt. A mise ragyogó volt számára, pedig nem is értette az egészet, mégis… Ez az, a szeretet, amit vár tőlünk a világ.”
„Ki kell szakadnunk a megszokottból, nem megszüntetve azt. Ki kell szabadulni a hagyományos jegyesoktatásból is. Szent II. János Pál pápa nyomán a távolabbi felkészítésre is kell figyelnünk, a közelebbi és a közvetlen felkészülésig. Ne szűküljön le ez arra, hogy hol álljon a menyasszony, és hol a vőlegény. El kell kezdenünk szeretni már a szerelmespárokat is, megszólítani, kifejezni, hogy örülünk nekik, és kísérni őket.
Ki kell törnünk a puszta házasságkísérésből a család felé. Kialakult szépen az Egyházban, hogy megáldjuk a házaspárokat. Áldjuk meg a családokat is! Azokon a találkozókon, amikor családok jönnek össze és együtt örülnek, nagyon szép feladat köztük lenni.
Tudunk-e gondoskodni olyan programokról, amikor a gyerekek nekik szólónak látják az Egyházat? – tette föl a kérdést a püspök.
Itt, a kórházban volt egy hatéves kislány, a mise előtt azt mondtam neki: te fogsz csöngetni. A mise végén megdicsértem, hogy szakszerűen csöngetett. Az édesanyja mondta: a kislány azóta mindig misére akar jönni. Olyan kevés kell ahhoz, hogy a gyerekek otthon érezzék magukat az Egyházban. Teszünk-e ezért valamit, segítünk-e a papunknak, hogy gyerekbarát legyen az Egyház?
Egy újabb kitörési pontot is említett Bíró püspök: odafigyelni azokra, akik nem jöhetnek áldozni. Ők nem másodlagos állampolgárok az Egyházban. Az Egyház törvényei szerint nem járulhatnak szentséghez, de vágyódhatnak Krisztus után, és ez megtartja őket Krisztusnál, az Egyháznál.
Segítsük az egyedülállókat is – mondta –, hogy egész családokat láthassanak. És egy újabb kitörési pont: figyeljünk azokra, akik gyászolnak. Itt, az egészségügyi intézményben is sok közöttünk az özvegy. Normális tartozéka a házasságnak az özvegy állapot. Az egyházközségekben fontos összegyűjteni azokat az embereket, akik elvesztették szeretteiket, és mély gyászban vannak. A Házas Hétvége mozgalomban már kimondottan van törekvés erre.
A jövő évi Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusról szólva a püspök hangsúlyozta, az Eucharisztia a legmélyebb megújítója a házasság szentségének. Fontos, hogy az elkövetkező évben a vinculum caritatis (a szeretet köteléke) újíthassa meg a házasságokat – mutatott rá Bíró László.

Lejegyezte: Körössy László

Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..