Lássuk, hol jártam az utóbbi néhány órában vagy talán csak pár percben!? Igen, először mintha lett volna egy valószerűtlenül sűrű erdő, ahova nappal sem jut be szinte semmi fény. Egyszer csak szem elől tévesztettem a kirándulócsapatomat, eltévedtem, valószínűleg egyfolytában körbe-körbe bolyongtam. Közben pedig csak szélzúgást, mindenféle állati neszeket, meg a saját lépteim zaját és az egyre nyugtalanabb zihálásomat-szívkalimpálásomat hallottam, s hiába füleltem valamilyen biztató-hívogató hangra – riasztó volt, na.

Nyolcvanéves a Vigilia

„Nemcsak a kegyelem, de az egyszerű belátás is rá kell hogy vezesse a szellemet csak egy kissé is tisztelő embert, hogy nincs egyébre szüksége, mint konzekvensen végiggondolni mindazt, ami a szellem tiszteletéből folyik s nem kétséges, hogy a végén, a kupola zárópontjánál meg fogja találni a megoldást: Istent. A Vigilia a nagy lelki renaissance hirdetője.” E szavakkal indult útjára 1935 Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén a „magyar neokatolikus mozgalom” kiadványa, a Vigilia. Irodalmi, filozófiai és teológiai írásai immár nyolcvan éve tájékozódási pontot jelentenek a keresztény értelmiségiek számára. Az évforduló alkalmából a folyóirat főszerkesztőjével, Lukács Lászlóval beszélgettünk.

Mélységes mély a lélek kútja. S hogy belepillantunk-e, csak rajtunk múlik, hiszen régóta várjuk a választ már-már kataton módon kántált kérdéseinkre. Életre, halálra, tűzre, vágyra, szerelemre. A miértekre, a hogyanokra, a mára és a holnapra…

Ha belenézünk, olykor-olykor önmagunk arca tükröződik a fodrokat vető vízen. Kegyelmi pillanatainkban azonban Isten néz velünk „farkasszemet” a mély kúttükörből. A Teremtő képmásai szeretnénk lenni minden helyzetben, de tökéletlenségünk nem engedi, hogy Isten ikonjai legyünk.

Emlékezés Magyar Kornélnéra, Emi nénire

Legutóbb néhány évvel ezelőtt találkoztunk, egy nyári napon. Emi néni ült a széken, mint aki éppen megpihen, s majd indul tovább, tekintete azonban már az életfáradásról beszélt. Amikor azonban megpillantott, az egymást köszöntő szavak után az első kérdése az volt: – És mi újság odabent?

Ez az „odabent”, az Új Ember szerkesztősége és kiadóhivatala jelentette számára – családja mellett – azt az oázist, ahol el lehetett viselni, túl lehetett élni a diktatúra évtizedeit. Vannak személyek – és Emi néni, Magyar Kornélné ilyen volt –, akik elválaszthatatlanokká lesznek attól a helytől, attól az eszmétől, ahol és amelyből részt vállalnak.