„Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.
A szeretet nem szűnik meg soha.” (1Kor 13,7–8a)

Izgatottan lépett ki az utcára, becsukva maga mögött kertes házuk nyikorgó kapuját. Hetek óta erre a napra készült. A nagy napra. Még egyszer belenézett a táskájába. Virág, ajándék, pénztárca, bérlet. Minden megvan, indulhat. Mélyet lélegzett a tavaszi virágillatból. Élvezte a délelőtti sétát, munkába rohanáskor nem engedhette meg magának ezt a luxust. A peronon várakozva a végállomás árkádsorát egész tetszetősnek találta. A villamoson alig lézengett valaki. Elég a zsúfoltság hétköznapokon, most örült a nyugalomnak. Kinézett az összekarcolt ablakon. A sínek mentén fehér és rózsaszín sziromhajzatukkal visszafelé szaladtak a fák. Mintha menekültek volna valami elől. Az egyik mellékutcában egy mókust vett észre, amint épp a villanyvezetéken futott át. Elmosolyodott. Hát igen, ők is alkalmazkodtak.

Szörényi Levente hetvenéves – Tudom, elmondva másképp hat minden. És sokszor valóban csak keresgélem a szavakat ahhoz, ami szövegben kifejezhetetlen. Most mégis megkísérlem, hogy szavakba öntsem a zenét. A zenét, melyet nemzedékek éreznek sajátjuknak, ismerősnek, és amely – így vagy úgy – identitásuk része lett. A zenét, melyről nem túlzás azt állítani, hogy bartóki hagyományokat folytat, gondol tovább, és hangszerel akár a popzene eszközeire. A zenét, mely hol folk, hol beat, hol rock, ha pedig esztétikai szempontok szerint vizsgáljuk, leginkább klasszikusnak mondható.

Tavaly nyáron, őrségi konferenciázásunk és kirándulásunk során természetesen templomtúrákra is sort kerítettünk.

Velemérről, Aquila János freskóinak otthonáról képben, prózában és versben is hírt adtam a Mértékadó kedves olvasóinak. Adós vagyok még azonban egy másik, nem kevésbé emlékezetes istenházaélménnyel. Őriszentpéteren, a térség fővárosában, a Templomszer 17-es szám alatt található az 1230 körül épült, erődített román stílusú katolikus templom, amelyet a XIV–XV. században gótikus elemekkel bővítettek. 1550 táján az épületet – körülbelül úgy, mint az erdélyi erődtemplomokat – valóságos erődítménnyé tették: bástyákkal, sánccal és árokkal vették körül. A kicsiny várak, a „castellumok” sorában az őriszentpéteri volt a legjelentősebb, harminc–száz tagú, a törökök elleni harcra mindig kész őrségével. De hiába volt minden hősiesség, 1664-ben Köprülü Ahmed pasa hadai erőt vettek a keresztény védőkön.

Jóllehet a főváros kulturális kínálatára az utóbbi időkben nem lehet panaszunk, a Budapesti Tavaszi Fesztivál ideje alatt még inkább érezhetjük, hogy „visszakerültünk” Európa közepére. Idén is több világsztár fellépő akadt, aki e programsorozat keretében lépett fel először Magyarországon. Minőségi csere keretében például a dél-afrikai tenor, Johan Botha vállalt Fabio Sartori helyett két Erkel színházi Aida-előadást… Az egyik legjobban várt vendég Elīna Garanča volt, aki a Művészetek Palotájában adott hatalmas sikerű „bemutatkozó” áriaestet. Akik rendszeresen átjárnak Bécsbe zenei élményekért, vagy akár a Metropolitan HD-közvetítéseinek követői, jól ismerhetik a lett mezzoszopránt, ám Garanča pesti „névjegyletétele” még rajongóinak is tartogatott meglepetéseket. Ebben segítségére volt férje, Karel Mark Chichon brit karmester is, aki – tökéletes összhangot teremtve – a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarát a kifejezés gazdagságának szolgálatába állította.

Még egyszer A kis hercegről

A kis herceg friss fordításáról, Ádám Péter minden eddiginél pontosabb, szöveghű munkájáról nemrég adtunk hírt. Ám alig telt el néhány hét, és Antoine de Saint-Exupéry elbeszélése a Helikon Zsebkönyvek-sorozatban is megjelent, méghozzá Takács M. József a korábbiaknál formabontóbb magyarításában. E formabontás persze nem annyira direkt, végképp nem bántó, sőt… – inkább csak árnyalatokban és a mondatszerkesztés módjában érhető tetten, miközben annak bizonyosságát adja, hogy minden „olvasat” közelebb visz az írói szándék mind tökéletesebb megértéséhez, vagyis a szöveg lelkéhez. Jóllehet a fordítás önmagában műalkotás, óhatatlanul személyes hangvételű értelmezés is. Kétségtelen, hogy Takács M. József bizonyos pontokon egyéni megoldásokat választott, melyekkel A kis herceget kibillentve félreértelmezett ifjúsági státuszából, az elbeszélést finoman Saint-Exupéry kisregényeinek (A déli futárgép, Éjszakai repülés, Az ember földje, A hadirepülő) „felnőttvilága” felé mozdította.

Már nagyon vártuk Olivier Nakache és Eric Toledano új filmjét: a Sambát. A szerzőpáros négy évvel ezelőtt bemutatott Életrevalók című filmje a magyar nézők szívét is megmelengette. Az emberi, humoros és elgondolkodtató történet különféle tévécsatornák kedvenc – főként karácsonykor bedobható – főműsoridős filmje lett. Hogy a Sambára is ilyen jellegű tévés sors vár-e, nem kérdés.

Kitüntetett pillanatokban nem csupán szellemi-lelki befogadóképességünk, hanem az általunk tőle elszakíthatatlannak érzékelt idő is kitágul. Sok minden belefér a ’71 és a Megmaradt Alicenek bő másfél órájába is, és ezúttal nem a szokásos filmes attrakciókra gondolok. Az április közepén lezajlott Titanic Filmfesztivál két bemutatója ugyanis elsősorban lenyűgöző eszköztelenségével tüntet a látványos csinnadrattáktól zajos kortárs kínálatban.