Érdemes bízni az asszonyok tökéletességében

Miben áll a szülés, születés jelentősége, hogy külön „hetet” szentelünk neki?
– A szocializmusból itt maradt „akciózás” és az emberi élet világrahozatala két merőben különböző dolog. Én nem csupán az év egy kitüntetett hetében tartom fontosnak a születést, hanem folyamatosan, egész életemben. Ennek az az oka, hogy hiszem, arra születtünk, hogy gyerekeink legyenek. A „Szaporodjatok, sokasodjatok és töltsétek be a földet!” (Ter 9,1.3) mondatnál nem kell világosabb üzenet. Azok számára pedig, akik nem hisznek, ugyanezt tudom mondani, hiszen az evolúció is pontosan ezt képviseli.

Mit jelent a születés élménye az egész életünkre vonatkozóan?
– Rengeteg vizsgálatot végeztek ezzel kapcsolatban, de senkinek sem sikerül igazán választ találnia erre a kérdésre. A szülés – mint biológiai folyamat – évmilliók óta az élet megújulását és folyamatosságát jelenti, de egy új élet világrahozatala sokkal több ennél: spirituális esemény. Kismamacsoportjaimban el szoktam mondani, hogy ahol várandós asszonyok gyűlnek össze, az mindig megszentelt hely. Azt értem ez alatt, hogy az asszonyok testében a kilenc hónap során nem csupán biológiai csoda zajlik (ami a teremtett ember tökéletességének példája). A várandós testben a múlt és a jövő találkozik. Ilyen értelemben a várandós nő a legfontosabb ember a földön.

Hogyan határozza meg születésünk a személyiségünket?
– Ma nagyon divatos az úgynevezett transzgenerációs pszichológia, amely azzal foglalkozik, miként húzódhatnak meg reakcióink, magatartásformáink mögött a felmenőink által megtapasztalt traumák, szokások, visszacsatolások. Nem genetikai értelemben öröklött tulajdonságok vizsgálatával foglalkozik ez a tudományág, hanem bizonyos viselkedésminták, elvárások, sorsmintázatok nemzedékeken keresztüli átörökítésével. Az egyénben egy adott élethelyzetben megmutatkozhat a félelem, a szorongás, a bizonytalanság érzése, ha ezt korábban már valaki hasonló módon élte át a családban. Ennek tükrében is vizsgáltam a testbeszédet. Fontosnak tartottam és tartom ma is, hogy már az ambulanciai rendelésen bizalmi kapcsolat alakuljon ki a páciens és az orvos között. Ha oldott a légkör, akkor a páciens leengedi a vállát, nyugodtan veszi a levegőt, nem tördeli a kezét, és tudja, hogy semmitől sem kell tartania. A szülés során a környezetükkel nehezen együttműködő asszonyok viselkedésének hátterében is gyakran félelem, szorongás húzódik meg. Lehet, hogy nem tudják megfogalmazni a problémájukat, de a testük pontosan jelzi azt.

Mennyiben más az „otthonszülés a kórházban”, mint a szülés a kórházban?
– Harminc éve foglalkozom ezzel a témával. Az „otthonszülés a kórházban” az egyik korai előadásom humoros címe volt, azóta fogalommá lett. Húsz-huszonöt éve nagy csatározások zajlottak arról, hogy mi a fontosabb: a biztonság vagy az intimitás. Avagy, hol szüljünk: otthon vagy a kórházban? Akkoriban vált egyértelművé, hogy hazánkban is volna igény a háborítatlan, természetes szülés megtapasztalására. A szülészeti protokoll kialakulásában a legfőbb szempont a biztonság volt, és ma is az: Semmelweis országában a lehetséges problémák megelőzésére, az élet mentésére helyezik a hangsúlyt. Ezzel áll összefüggésben a császármetszések számának alakulása is. A statisztikák szerint ma a szülések harminc-negyven százalékában alkalmaznak császármetszést, tehát minden harmadik asszony így hozza világra a gyermekét. A pályám elején, negyvenöt évvel ezelőtt csupán öt-hat százalék volt ez az arány. A szüléssel összefüggésben keletkező sérülések, esetleges megbetegedések aránya korábban magasabb lehetett, mint napjainkban, ez okozta a császármetszések számának növekedését. Hozzá kell tennem, hogy amikor ezt mondom, nem a mestereim és a kollégáim ellen beszélek – ők becsülettel végzik, amire képezték őket.

Fotó: Kissimon István

Fotó: Kissimon István

Mitől nevezhetünk egy szülést természetesnek?
– A természetes szüléskor az asszony ráhangolódik arra, ami a testében (és a lelkében) zajlik. Ezt a képességet születésétől fogva minden nő hordozza magában. Az orvosnak, a szülésznőnek, a dúlának abban kell segítenie a szülő nőt, hogy felszínre hozza magában ezt a természetes „tudást”, és dolgozni kezdjen a feszültségek, szorongások, félelmek leküzdésén. Ha a transzgenerációs pszichológia eszközeivel sikerül hozzásegítenünk ahhoz, hogy tudatosan bánjon a félelmeivel, akkor már nem kell azzal foglalkoznia, hogyan várta annak idején a gyermekét a mama, a nagymama, a dédmama. A természetesség legfontosabb kritériuma az orvos és a páciens közötti kölcsönös bizalom, illetve a nő pozitív énképe.

Mi az a tudás, amit férfiként átadhat a gyermeküket váró nőknek?
– Korábban azt gondoltam, hogy az asszonyokat tanítani kell a szülésre. A szülésfelkészítés szinte iparággá vált hazánkban, én azonban mára azt vallom, hogy a nőknek csupán segítségnyújtásra, a megfelelő lehetőségek felkínálására van szükségük. Mindenfajta tanulási folyamat az agykéregben megy végbe, s a viselkedés szintjén vagy megvalósul, vagy nem. A szülés azonban „ösztönös tevékenység”. Szüléskor az édesanya módosult tudatállapotba kerül, amely segíti őt abban, hogy ne a külvilágra figyeljen, hanem a benne lévő erőkre. Ilyenkor a keringés, a légzés, a hormonszint oly módon változik, ahogyan az a gyermek világrajövetele szempontjából a legmegfelelőbb. Amikor az első gyereküket váró édesanyák azt kérdezik tőlem, hogy mit kell tenniük, én azt szoktam válaszolni: a legfontosabb, hogy rengeteg örömben legyen részük (a férj az első számú „örömfelelős”), élvezzék az életet, és ne változtassanak az addigi jó szokásaikon, ám azt soha ne feledjék el, hogy „a test beszél”. Ha pedig valami komolyabb probléma adódik, akkor nyilvánvalóan az orvos dolga a legjobb megoldás megtalálása. Remélem, nem hangzik ünneprontóan, ha úgy fogalmazok: szülés közben a női test úgy működik, mint a tojós tyúké. Az asszony ilyenkor keresi a legmegfelelőbb testhelyzetet, fel-alá járkál, kapaszkodik, csimpaszkodik, letérdel, majd újra feláll… Húsz évvel ezelőtt hoztuk létre az első alternatív szülőszobát, ilyen ma már szinte minden kórházban van. A problémát jelenleg az jelenti, hogy általában nem úgy használják, ahogyan kellene: a vajúdást jobb esetben még engedik a nő igényeit is figyelembe véve történni, de a kitolási szakaszban a páciensnek már a szülőágyon kell feküdnie. Tulajdonképpen még ezzel sem lenne gond, ha mindezt előre egyeztetné az orvos és az édesanya. Az alternatív szobákat csak azok a nők vehetik igénybe, akik egyébként akár otthon is szülhetnének, azaz nem áll fenn cukorbetegség, farfekvés, koraszülés vagy más probléma. Ezeket a várandós nőket az orvosi szaknyelv „alacsony rizikójúnak” nevezi, én egészségesnek.

Szülész-nőgyógyászként lényegében állandó készenlétben éli az életét?
– Én annak idején az év tizenegy hónapjában éjjel-nappal dolgoztam, majd egy hónapra teljesen kiléptem a munkámból, és általában tájfutással igyekeztem regenerálódni. Természetesen nem kell minden nőgyógyásznak követnie ezt a modellt. Külföldön többnyire úgy oldják meg ezt a helyzetet, hogy a természetes szülés lehetősége nem személyhez, hanem intézményhez kötött. Egy-egy ilyen intézményben csak olyan szakemberek dolgoznak, akik vállalják, hogy e felfogás szerint fognak eljárni a szülés során. Fiammal és fivéremmel együtt – akik szintén szülész-nőgyógyászként dolgoznak – nagyon fontosnak tartjuk, hogy hazánkban is létesüljön egy olyan kórházi osztály vagy referenciaintézmény, ahová az ország bármely pontjáról érkezhetnek páciensek, és elsajátíthatják, milyen csodálatos az asszonyi test repertoárja.

Manapság szinte divatja van az apás szülésnek. Hogyan tud támogatólag jelen lenni egy édesapa a gyermeke születésénél?
– Ha az édesapa jelenléte csupán azért fontos, mert a szomszédasszony, a barátnő férje is ott volt a felesége szülésénél, az nem szerencsés. Ha egy férj nem szeretne jelen lenni a szülésnél, nem szabad erőltetni. A férfi számára az asszony csoda, talány, gyönyörűség, társ, a teste templom – a Jóistentől kaptuk azt az ajándékot, hogy vonzódunk egymáshoz. Ezért nagyon is elfogadható, ha a férfi nem szeretné szenvedni látni a feleségét. Azoknak az édesapáknak, akik nem akarnak ott lenni a szülésnél, azt szoktam ajánlani, hogy kísérjék el a feleségüket a várandósvizsgálatokra, így meghallgathatják a baba szívhangját, nyomon követhetik a növekedését, s ezáltal átélhetik, hogy egy természetes folyamatról van szó, amelyben nekik is szerepük van. Akik viszont szívesen jelen vannak a szülésnél – akár a szülésznőkkel együttműködve – masszírozással, a feleség testének tartásával, az akupresszúrás pontok nyomásával közreműködhetnek a szenvedés enyhítésében is. Az aktív együttszülésnek van értelme, de biztosítani kell a férj számára, hogy bármikor kimehessen a szülőszobából, ha úgy dönt. Ezzel a hozzáállással sikerült elérnem, hogy menet közben soha, egyetlen férfi sem ment ki a felesége mellől. A szülésnél a szülésznő, az apa és az orvos egyenrangú felek, mindenki csak annyit tesz, amennyi éppen szükséges.

Hogyan változott a társadalom hozzáállása a fájdalomhoz?
– A fájdalmas szülést évszáza­dokon keresztül büntetésként élték meg a nők – Ádámig és Éváig visszavezetve az okokat. Én soha nem mondtam, hogy a szülésben nincsenek kemény, embert próbáló helyzetek, de a lényeg az, hogy lehet mit kezdeni ezekkel. Nem a szülés az első és egyetlen alkalom arra, hogy a nő megtapasztalja saját határait, tűrőképességét. Rengeteg ilyen helyzet adódik az életben. Képzeljük el azt a szituációt, amikor egy édesanya a munka és a nagybevásárlás után fáradtan igyekszik hazafelé. A vállán ott lóg a táskája, a másik oldalán a laptop, az egyik kezében két szatyor, a másikban hat palack ásványvíz. Amikor a buszról leszáll, elered az eső, de a házig meg kell tennie még vagy százötven métert. A táskák nehezek, a bevásárlószatyrok füle vágja a kezét, a ruhája, cipője átázott az esőben. Ha azt kérdezem a pácienseimtől, ki mit tenne ebben a helyzetben, rendre kiderül, hogy senki sem tenné le a szatyrokat, hanem valahogy kitartana hazáig. Egyszer egy asszony úgy fogalmazott: „Ha beleszakadok, akkor is hazaviszem.” Ezt a helyzetet szoktam példaként említeni arra, hogy a cél és a családunk érdekében sokszor kibírjuk, ha valami kellemetlen vagy fájdalmas. Így van ez a szülési fájdalommal is, amit a gyermekért vállalnak az asszonyok, melyet csak elfogadni lehet.

Említette, hogy negyvenöt évi szülész­orvosi munkával a háta mögött ma is gyakran álmodik szülésekről, világra jövő gyermekekről.
– Nagyon hálás vagyok a Jóistennek azért a lehetőségért, amit kaptam. Gyönyörű pillanatokat élhettem meg a mindennapi munkámon keresztül. Az orvosképzés során elsajátíthattam a szüléssel kapcsolatos ismeretek egyik felét. A másik felét azonban a szülő nőktől és a szülésznőktől kaptam. Úgy fogalmaznék, hogy nekik köszönhetően „megtanultam használni a másik lábamat is”. Ez a másik láb pedig, amelyre bátran támaszkodhatunk, nem más, mint a természet végtelen csodája. Érdemes bízni az asszonyok tökéletességében.