Adalékok Mécs László életrajzához (1944−1953) – A színpadtól a kínpadig. Tömören így foglalható össze Mécs László sajátságos alkotói és előadó-művészi pályafutásának első harminc éve. Most életútjának eddig kevéssé ismert időszakába nyerünk bepillantást. Az események olvasása közben, kérem, ne feledjék a legfontosabbat. Azt, amit a Felvidék igrice a következőképpen fogalmazott meg: „Ez voltam én: ember, magyar, plébános.”

Nyáron levelet kaptunk Füleczki Istvántól, amelyben első miséjére invitált, és azt is leírta: Szendrő, ahol nevelkedett, „paptermő település”: az utóbbi tizenöt évben rajta kívül még három fiatalember döntött a papi hivatás mellett. Mivel a papok száma országosan fogyatkozóban van, ez a „rekord” nagyon elgondolkodtatott bennünket, és elhatároztuk, hogy utánajárunk, mi lehet Szendrő titka.

Megújult a püspökszentlászlói barokk kastély – Véget ér az aszfaltozott út. Egyre beljebb fogadnak a hegyek. Ölelnek. Lassan haladunk a gödrökkel, hepehupákkal teli földúton. Mintha ez a külső körülmény éppenséggel szükséges lenne, hogy a közeledő ember lelassuljon mozgásában, ritmusa hozzáigazodjon a Mecsek belső, egyre csodálatosabb természeti világának csöndes, biztos üteméhez. A lélek légvétele felveszi az őszi, napfényes színek harmónia-ütemét. Jó itt lenni! – sóhajtok fel, mélyen nyelem a Zengő-hegy ölében a sűrű levegőt, jó mindenütt ott lenni, ahol a lélek istenközelségét nem zavarják meg zajos, túlhajtott külső körülmények. Az ember odatalál önmagához. S ennek az odatalálásnak a középpontjában Isten áll. Nincs az az emberi fantázia – hacsak nem bújik bele az önhomályosítás nyomorult kis kényszerébe –, amely másféle valóságra juthatna.