December 26-án ragyogó napsütésben, kifejezetten enyhe időben jártunk Andris fiammal a parti sétányon, és figyeltük a madarakat. A köveken tőkés récék sütkéreztek, mások előttük úsztak, vagy éppen fenekükkel az ég felé fordulva, grundolva kutattak táplálék után az iszapban.
Megszokhattuk, hogy a vonat- és a villamossínek párhuzamosan futnak egymás mellett. Elképzelhetetlen, hogy másképp is lehetne. Ám nem mindenki gondolja ezt így. Meghökkentő módon Orosz Istvánnál találkozik egymással a két sín, és nem a végtelenben. Hoppá! Ez már döfi! – mondhatnánk. Minden szokatlanság, ami nehezen elfogadható, általában zavarja a komfortérzetünket, és azonnal azt mondjuk rá, ez nem így van a valóságban… Ám Orosz Istvánnál a környező és a tágabb világról alkotott legtöbb kép, bizony, szokatlan, bizarr, szinte földöntúli. Művészetében keveredik a realisztikus ábrázolás a szürreálissal. A látható világ nála gyakran szó szerint a feje tetejére áll.
A májusban és júniusban végzett leletmentő feltárás során a Holt-tenger mellett, a Koponyák barlangjában bukkantak a régészek két újabb, igen kisméretű töredékre, amelyeken az idők során olyannyira megkopott az írás, hogy csak különleges elemzéssel fejthetik majd meg azt. A szakemberek még abban sem biztosak, hogy héber, arámi vagy más nyelven íródtak-e a szövegek.
A múlt év végén megjelent legújabb kötetem, az Isten lehettél volna című regény számomra is szomorú jelenettel kezdődik: Commodus tépelődik a jövendőről a nagy előd, Marcus Aurelius ideiglenes sírjánál, Vindobonában, azaz a mai Bécsben. Valóban megindultam ezen írás közben, hiszen immáron négy regényen át követtem a nagy császár életét, igyekeztem a személyiségét analizálni, cselekedeteinek indokot találni, és felépíteni őt, mint hús-vér embert.
Az 1974-ben született holland író, költő és filozófus (aki volt virágüzleti eladó és go-go girl is!) egy hippipár kalandos életű gyermeke. Akár nevezhetnénk, az egykori kommunák szóhasználatával „virággyermeknek” is. Ilyen, vándorlásokkal jócskán tarkított családi háttérrel törvényszerű, hogy Loontjens hollandul 2014-ben megjelent harmadik regényében nem Jan Vermeer van Delft szelíd, aranyat-gyöngyöt méregető, madonnaarcú állapotos fiatalasszonyainak, s nem is anyáink jóravaló, „enni lehet a háza padlójáról” típusú németalföldi barátnőinek mai utódát teremti meg új könyve főhősében, Maschában.
A fagyos Budapest utcáit járó életmentőkkel, a máltai szeretetszolgálat szociális munkásaival töltöttünk egy estét. Közel azokhoz a megannyi fájdalommal élő emberekhez, akikben maga Jézus szólít meg bennünket. A nincstelenségbe született, a szegényekkel mindig szolidáris istenember.
„Amikor tíz éve voltam pap, 2013-ban, nem akartam ünnepséget rendezni. Azt gondoltam, mindennap felelevenítek majd egy-egy örömet az elmúlt évekből. Több mint egy éven át tartott ez a visszaemlékezés. Így ünnepeltem.” Jeney Gábor atya a kecskeméti főtemplom plébánosa. Amikor sorolni kezdte szentelése jubileumának örömeit, egy, az emberek szolgálatában eltöltött buzgó papi életút elevenedett meg előttem. Beszélt a hívek szeretetéről, annak megtapasztalásáról, ahogyan az emberek alakulnak, kinyílnak, a gyóntatás öröméről, melyben a pap közvetlen lelki segítséget adhat nekik, s az ünneplések, az imádságok, a rózsafüzérek, a közös programok élményéről.
A magyar gazdaság 2016-ban jó évet zárt. A növekedés meghaladta a 2,5%-ot, ami európai átlagban kimondottan jó. Különösen fontos, hogy a növekedés – a 2008-at megelőző időszaktól eltérően – nem járt a külső adósság növekedésével, vagyis a jelen fejlődése nem a jövő nemzedék kárára történt. Sőt, a teljes államadósság is csökkenésnek indult, előzetes adatok szerint a bruttó hazai össztermék (GDP) 74%-át érte el, szemben az Európai Unió 91%-os átlagával.