Állami, illetve az egyes települési ünnepek, amelyeken még mindig rendszeresen igénylik a hagyományos egyházi közreműködést, minden évben újra és újra elgondolkodtatnak. Eltűnődöm azon, hogy a kenyérmegáldás-típusú, közéletet is érintő liturgikus ténykedéseink vajon segítséget jelentenek-e a közömbös tömegek számára –meghívások-e ezek egy Isten jelenlétébe helyezett életre, avagy nem valók másra, mint hogy fenntartsák és bebetonozzák a status quót?

Az ószövetségi Szentírásban számtalan előírás és tilalom szabályozta a vallásos zsidó életét: a mózesi törvény megszabta a tiszta és a tisztátalan tárgyak, állatok, személyek, tettek érintésére, használatára vonatkozó előírásokat, amelyeket még csak szaporítottak az írástudók és farizeusok. Bizonyos szőrszálhasogató előírásokat szinte Isten törvényei mellé állítottak, a rituális, kultikus tisztálkodásoknál a kazuisztika aggályoskodásba fordult. Jézus az evangéliumokban gyakran korholta, semmibe vette a farizeusok formalizmusát, például a szombatra vonatkozó előírások áthágásával, vagy éppen a tisztálkodási szokások külsőséges megtartása helyett a belső tisztaságot hangsúlyozva, mint a most vasárnapi evangéliumban.

A mai evangéliumi szakaszunkban farizeusok lépnek színre, akikről nekünk, keresztényeknek meglehetősen hamis képünk van. Pedig nem voltak szükségszerűen „képmutatók”, akiknek jámborsága csak „látszatvallásosság” lett volna. Mint szervezett testvéri közösség, hűségesek akartak lenni az atyák törvényéhez, és teljesíteni kívánták minden előírását, hogy egykor részük lehessen az eljövendő üdvösségtörténeti korszakban. Sőt, az egész népet szentté óhajtották tenni, hogy siettessék a messiási idő elérkezését. Igyekezetüket a nép is nagy tisztelettel illette.