Szentírás vasárnapján a leírt, felolvasott Isten igéjére összpontosít az egyház. A liturgiában az isteni szó nem ezen a vasárnapon kap szerepet, hiszen minden egyes szentmisének alkotóeleme a Biblia szava: olvassuk (olvasmány, szentlecke, evangélium), magyarázzuk (prédikáció), énekeljük (introitus, kommúnió, antifónák), imádkozzuk (zsoltáréneklések). E vasárnapon sok helyen ünnepélyesen kihelyeznek egy nagyobb Bibliát. Ez alkalommal érdemes odafigyelnünk az evangéliumos könyvre, amely a liturgiában szereplő legméltóságosabb könyv. Az evangeliárium kifejezés nem az olvasmányos könyvet jelöli, hanem azt a kötetet, amelyben csak az evangéliumok szerepelnek.

Szeptember utolsó vasárnapján az egyház különösképpen felhívja a hívek figyelmét a Szentírás tiszteletére, olvasására, ismeretére. A II. vatikáni zsinat liturgikus reformja is a korábbinál nagyobb jelentőséget tulajdonít a szentmise első részében az igeliturgiának, a Szentírás olvasásának és a homíliának. A Krisztus-hívők két asztalról, az Ige és az Eucharisztia asztaláról táplálkoznak isteni életük növelésére.

A mai evangéliumi szakaszunkról nagy valószínűséggel feltételezhetjük, hogy Jézus különböző helyeken, különböző időkben elmondott magvas mondásainak (logionjainak) gyűjteménye. Az első három mondás mindegyikének megvan a maga külön főszereplője: az ördögűző, a pohár vizet adó idegen és a „kicsiny” (a tanítvány). Azután hamarosan felfedezzük, hogy mindegyik mondáiban szerepel a „közös nevezőnek” is mondható, hagyományosan veretes kifejezés: „az én nevemben”. Sőt, az sem kerülheti el figyelmünket, hogy a személyek szintjén „logikusan” vagy inkább „megszerkesztetten” „kívülről” haladunk „befelé”, a kör közepének irányába.