Hamvas Béla fenti, mindnyájunk számára kötelező gondolatának felidézésével kezdődött kilenc esztendővel ezelőtt Székesfehérváron, az egyházmegye Szent István Művelődési Házában a Határon túli magyar irodalom hete rendezvénysorozat. A mostani, kilencedik találkozón közel harminc író, költő, irodalomtörténész volt részese, aktív közreműködője a munkának és persze a barátságot, együttműködést erősítő programoknak. Sokatmondó a cím és a téma: Szigetek, hagyásfák, őrtüzek – A határainkon túli magyar közösségekről, őrtálló példaképekről.

Elkezdődött a Chopin jubileumi év – Ha nem szőtte volna át szívünket a zongora hangja a búbánat ezernyiféle színárnyalatával, e francia-lengyel névről annyi minden eszünkbe juthatna! Félszáraz pezsgő, amelyet hajnalfelé kortyolnak fel úri szalonok ábrándos vendégei, kiknek a fényesre lakkozott cipőnél s kifogástalan hajtókájú frakkjuknál egyebük nem lévén, kilátástalanul merednek az előttük álló pár órára, míg éled a város, s kaleidoszkópszínei maguk közé fogadják az otthontalan bohémeket.

Négyszemközt Ruggero Raimondival -„Még nem vagyok öregember!”– tiltakozik az olasz Saljapin, aki 1941. október 3-án látta meg a napvilágot Bologna közelében. Még mindig friss, fiatalos, energiával, humorral teli. A Staatsoper Cosí fan tutte előadásán a nézőtéri széksorok között karnyújtásnyira énekelve-gesztikulálva közeli ismerősnek tűnik. Ruggero Raimondi karakter a javából: külsőre kissé Scarpia, beszélgetéskor bölcs és megnyerő Vittoria de Sica, megmosolyogható–sajnálható Mustafa, bűvkörének köszönhetően hetven felé is hiteles Don Giovanni – és örök homo ludens, akiben megmaradt a színpad játszadozó-álmodozó gyermeke. Nem rontotta meg a világ teljesítményés pénzhajhászása, türelmes ember, biztos pillér, akire mindig számítani lehet.