Újabb „szakrális séta” Esztergomban

Az előző számunkban közölt esztergomi körkép folytatásaként most egyszerre tekintünk kissé messzebbről és gyakorlatiasabb szempontból az egykori főváros műemlékeire, egyházi épületeire. Kalauzunkul Meggyes Tamás polgármester szegődik, hogy a város történelméről, szellemiségéről és értékei megóvásának- gondozásának mindennapjairól egyaránt szót ejtsen.

Esztergomnak szinte a levegőjében van a történelem, a dicső múlt, az egykori fővárosi státus emléke. Az esztergomiak büszkék műemlékeikre, a rengeteg szakrális kincsre, amelyek körülveszik őket, az önkormányzat pedig a katolikus egyházzal együttműködve mindent megtesz, hogy a gyönyörű örökséggel jó gazda módjára bánjon. A múltnak azonban nemcsak dicső fejezetei voltak. Az ötvenes évektől a fekete klerikális reakció székhelyeként kezelték a várost, az épületekkel nem törődtek, és a polgári gondolkodást, mentalitást is igyekeztek kiirtani: annak idején például a dorogi pártbizottság döntött arról, hogy ki költözhetett a vasútállomás melletti lakótelepre, vagyis betelepítéssel próbálták gyengíteni a polgárságot, a polgári mentalitást.

A spanyol nyelvű világ jelentős irodalmi díjai (így a Cervantes-díj) után a világ legrangosabb kitüntetésében, Nobel-díjban részesült az idén hetvennégy éves, perui Mario Vargas Llosa. Perui, mert Arequipában született, és Limában, a főváros előkelő Miraflores negyedében nevelkedett. De világpolgár is, mint annyi latin-amerikai értelmiségi és tollforgató – mert a perui „népies” és „urbánus” írók közt zajló fájdalmas viták után ő is külföldre, Európába költözött. Nem menekülni akart a hazai valóság elől; csak távolról, valóságosabb arányaiban kívánta szemügyre venni hazáját, annak indián őskultúrákat hordozó, hegyvidéki nyomorúságát és nagyvárosi flancát. Ma is főleg Londonban, Madridban, Párizsban él, 1996 és 1999 között a Nemzetközi PEN Club elnöke is volt.

Az argentin Cortázar, a kolumbiai García Márquez és a mexikói Carlos Fuentes mellett annak a négyes fogat sikerírócsoportnak, a „latin-amerikai boomnak” a legfiatalabb tagja, amely az elmúlt század ötvenes és hatvanas éveinek fordulóján, a francia „új regény” kifulladása után robbant be a világirodalmi köztudatba – és az „unalom”, a „lakatlan sziget” emberietlen irodalma után újra fölfedezte az elbeszélés, a történetmondás örömét, fölfedezte az embert.