Csengők és harangok
Bevezetés a templom misztériumába (XX., befejezõ rész)
Az ősegyházban a királyi menyegzőre szóló meghívás mintájára gyakran személyesen hívták meg a híveket a Bárány menyegzőjére, a szentmisére. Később harsonával (tuba) jelezték a liturgia kezdetét. Szent Pachomius előírta a szerzeteseinek, hogy ha a harsona hangját meghallják, azonnal hagyják el cellájukat.
Elsősorban kolostorokban kezdték használni a csengőket, hiszen ott napjában többször kellett jelzést adni a napirend szerint következő tennivaló (felkelés, zsolozsma, étkezés stb.) idejének elérkeztére. Minél nagyobb volt a kolostor területe, annál nagyobb csengőket kellett készíteni. Így alakultak ki a harangok. A későbbiekben a harangokat a plébániai gyakorlatban is bevezették. A templomtorony építésének elsőrendű célja minden valószínűség szerint éppen a hívek összehívására szolgáló harang(ok) elhelyezése volt. (Kolostori harangról Falgencius karthágói diakónus tesz említést először, plébániai harangokról pedig Tours-i Szent Gergely). Az új harang megáldását a püspök végzi, s ez hangsúlyozza a harangszó jelentőségét.
Nosferatuk, különböző mániákkal tevékenykedő Frankensteinek, ördögfiókák, démonok, gólemek és egyéb lények. Lehet, hogy nem valós lények, lehet, hogy csak fogalmi létük van, de ettől még léteznek. Lehet, hogy nincs kentaur, de ha a fejemben van egy olyan lénynek a képe, amelynek a felsőteste egy férfié, az alsó pedig egy lóé, akkor a fejemben lévő kép valóságosan, igaz, csak fogalmi valósággal, de jelen van bennem. A képzelet és a valóság területei a fejünkben, a szívünkben, a vágyainkban, az emlékezetünkben át- és átjárják egymást. A filmtechnika fejlődésével ezeket a fejünkben, szívünkben, álmainkban lévő lényeket vászonra hozzuk – a digitális lehetőségek gyakorlatilag bármilyen és bármire képes lényt valóságossá tudnak tenni. Az 1960-as években aztán el is indult a nagy ördögűzési láz, és nagyjából a vietnami háború végére minden pokoli lénynek helye lett az amerikai filmmitológiában. A Rosemary gyermeke, az Ördögűző- és az Ómensorozat, a különböző láncfűrészesek és egyéb megszállottak kedvelt bentlakói lettek a filmfogyasztók házi rettegéstereinek. Ha most pusztán az ördögűzés szertartását nézzük, a katolikus egyház az újszövetségi szövegektől a szerzetesség történetén keresztül mind a mai napig „bensőséges” és tudatos viszonyt ápol a viszályt okozó lénnyel, akit ezért aztán igyekszik is világunkból kiűzni. Az ördög a zsidó-kereszténység, a zsidó-keresztény ember egyik legnagyobb viszályt hozó ellensége: „a világban ható gonosz hatalomnak mitologikus megszemélyesítője” (Karl Rahner), benne sok zsidó, keresztény és nem keresztény ördögtani elem keveredik. Mindenesetre itt él közöttünk, bennünk – léte természetes feltételezés és/vagy tény, még akkor is, ha felfogni sem teológiailag, sem pszichológiailag, sem egyébként nemigen tudjuk. Véges lény, mint mi, ezért talán nincs különösebb baj vele – persze, csak akkor, ha komolyan odafigyelünk rá.