Habsburg Mihály: szükséges a hívek imája is
A közelmúltban a Magyar Kurír szerkesztőségében interjút adott a hírügynökségnek és az Új Embernek Habsburg Mihály, a Mindszenty Alapítvány elnöke, aki II. János Pál pápa boldoggá avatásakor Rómában járt, s a szenttéavatási kongregációnál tájékozódott Mindszenty József bíboros boldoggáavatási eljárásának helyzetéről.
Állam és egyház összefogása a család védelmében
Médiakampányt, rendezvénysorozatokat és pályázatokat indított útjára a Nemzeti Erőforrás Minisztérium szociális, család- és ifjúságügyért felelős államtitkársága, hogy felhívja a figyelmet a nők és a férfiak társadalmi egyenlőségére, a családi életet támogató munkahelyek fontosságára, valamint a nemek esélyegyenlőségére. Soltész Miklós államtitkár a múlt héten az ÁGOTA Alapítvány gyermekvédelmi konferenciáján hangsúlyozta: a gyermekvédelmi szakellátás terén az állam, az egyházak, az önkormányzatok és a civil szféra összefogására van szükség.
A minisztérium Egyensúly a családban + egyensúly a munkában = egyensúly a világban mottóval elindított médiakampánya, rendezvénysorozata és pályázatai felhívják a figyelmet a nemek társadalmi egyenlősége, a családi életet támogató munkahelyek, valamint az esélyegyenlőség fontosságára.
A Kárpát-medencében honos pimpó már régóta megbecsült növény, elsősorban gyógyhatása miatt. Ismertségét bizonyítják a népnyelvben előforduló elnevezései: vérhasgyökér, köszvényfű, vad varádics, pipifű és Isten abroszkája.
Dísznövénnyé csupán az utóbbi évtizedekben lépett elő, nemesített fajtái egyaránt díszíthetik a sziklakertet, az erkélyládát vagy a teraszt. A pimpó (Potentilla) évelő, lombhullató cserje, amelynek egy méter magas és törpe fajai is vannak. Az előbbit dézsában, az utóbbi cserépben is lehet nevelni. Szorgosan virágzik, egész nyáron színes tőle a kert. A virágai tányér alakúak, és sok színvariációban nyílnak. A fehér pimpó (P. alba) ötszirmú virágkelyhe lazán elterül, az arany pimpó (P. aurea) sárga virágait ezüstös levelek keretezik. Több piros árnyalatú, nemesített fajtája is van: a képünkön ábrázolt nepáli pimpó (P. nepalensis ‘Miss Willmott’) nyár elejétől őszig virít, ha elnyílt virágait rendszeresen lecsípik. Narancs- és rózsaszínű változatai is vannak. Jó tudni, hogy bár a pimpók napfénykedvelők, közvetlen napsütéstől halványulnak a színei.
A pereszkegombák vizsgálata, meghatározása még a szakértők véleménye szerint sem egyszerű. Vannak tavasszal termők, de nyári megjelenésűek, sőt az év utolsó hónapjaiban előforduló fajok is. Gondolhatunk itt a fehér színű szentgyörgygomba néven is ismert májusi pereszkére, vagy a nyári, sárgásbarna színű csalóka pereszkétől az őszi, lilatönkű pereszkén át a szürkésfekete színű késő őszi fenyőpereszkére és még sok társukra. A pereszkék változatosságát jól mutatja, hogy tudományos nevezéktárunk – eltérő mikro- és makroszkópikus tulajdonságaik miatt – több nemzetségbe sorolja őket.
A piaci élet alaptörvénye: azt kell gyártani, amire igény mutatkozik. A keresletet persze növelni lehet reklámokkal és mindenféle üzleti fogásokkal, ám sokkal szerencsésebb, ha már eleve jelentős mértékû. Lengyelországban a valláshoz kötődő termékek e szerencsés helyzetben vannak. Így aztán nem meglepő, hogy május elején, az elsőáldozás időszakában új édesség került az ottani üzletek polcára, amelynek neve: Első szentáldozási emlék. A legendás mozgalomhoz kötődő Szolidaritás csokoládégyár desszertjének díszdoboza elegáns bonbonokat rejt, négyféle töltelékkel. Fiúknak és lányoknak is készül – képünkön most az előbbi változat borítóját mutatjuk be. Ez az édesség egyfajta lengyel hagyományt követ, hiszen Boldog II. János Pál pápa emlékirataiból tudjuk: kisfiúként, ha jól viselkedett, a vasárnapi szentmise után édesapja krémest vásárolt neki a templom melletti cukrászdában…
Fotó: Zsille G.
A szegedi füvészkertben, a madarak és a fák napjához kapcsolódóan e figyelemfelkeltő címmel tartanak ismeretterjesztő foglalkozásokat gyerekeknek. Az év madara Magyarországon 2011-ben a széncinege (más néven küncsics, tökcinege, szegcin, tükrös cin vagy cince), az év fája pedig a tiszafa, amely nem a Tisza folyóról kapta a nevét. Egy 1250-es oklevél „tyzafa” néven említi, később előfordul „thysafaként”, majd „tizafaként” is. Erdélyben tiszafenyő és ternyőfa néven ismerik.
A hegy fölött kettős ívben karolja át az égboltot, mint Isten kegyelmének bizonysága. Jele. A Biblia sugallja így. Róma latin polgára ezt mondta: arcus coloratus – színes ív – , ha meglátta a Város fölött. Mesék hídja is, vágyaké, amelyen Arany János fiúcskája a végtelenbe indul…
Májusban a legszebbet sugallja: Mária égi szépség fényét. A teremtő és az ember között a szétszakíthatatlan szövetséget. Szent fényként írja le Pázmány Péter nevezetes himnuszában, Babitsnál „fénye a fénynek”.
Igaz, ami igaz – a napsütötte paprikaváros iránti olthatatlan és viszonzatlan odaadásunk sem tehet bennünket oly elfogulttá, hogy az itáliai reneszánsz fellegváraival együtt emlegessük Klebelsberg „Tisza-parti Göttingáját”, vagy ahogy Mikszáthék, Gárdonyiék korában nevezték: a „magyar Moszkvát”. Ezúttal mégsem bocsánatos, lokálpatrióta túlzással élünk. A napokban kezünkbe került reprezentatív képeskönyv – Zombori István /szerk./: A szegedi Angyali üdvözlet festője. Móra Ferenc Múzeum 2011) csakugyan odakanyarítja a szőke folyam szegletétszigetét a reneszánsz műtörténet térképére.(Szabó Tamás
Ne szépítsük a helyzetet: az olasz cinquecento lázas teremtőmunkájának zsivaja; Michelangelo vésőjének koccanása vagy a Raffaello festőműhelyét lakályosabbá tévő lantjáték mégoly távoli csábításként sem hallatszott el a magyar alföldig. Aki-kiloccsanásai révén országrészeket birtokló Tisza fordulatában épült vár minaret-tornyából ekkoriban Allah dicséretére hívogatott a müezzin ábrándos kántálása. „Sánta” Ibrahim, a szandzsákbég éppolyan egykedvűséggel szítta nargilépipáját, aminő közönnyel küldött pallos alá bárkit, aki elégedetlenkedni merészelt a Legmagasabb Porta ellen. A megmaradt lakosság élelmesebbje török kaftánt öltött, úgy boldogult a kolostoros Szeged helyén termett bazárvárosban, a köznép tovább pákászott-madarászott, kijátszva a turbános új urak kénye-kedvét – élt ki-ki, ahogy lehetett. A menyecskék papucsaikkal tanították móresre a cicázó basát, Hóbiártot fölsővárosi szőlőskertjében. Az alsóvárosi barátok tán épp azt lesték: kidugta-e már a pirosító napra hegyes-begyes, apró hüvelyeit a legelső paprikapalánta. A keresztény művészet egyidejűleg zajló nagy korszakáról éppenséggel tudomást sem szerzett errefelé senki.