Beköszöntött a március. A hónapok közt a legszerényebb, mert csodamód képes palástolni, mit is visz véghez. Időnként éjszakai fagyok, megkésett havazások leple alatt rejtőzködik. Ilyenkor beburkolja magát a tél levetett kabátjába, s mi kétségbeesetten kérdezzük: vajon hol marad? Pedig itt van már. Köztünk jár és alkot. Aki közel megy műhelyéhez, legyen az kert vagy erdő, bepillanthat titkába. Nem illatos virágokat, nem zöldellő lombokat növeszt. A látványosságot kerüli. „Csupán” rügyeket formáz, a nappalokat arasznyival megtoldja, és útnak indítja a port kisöprő szeleket. Változtat, reményt ad, rendezget, takarít, melegít. Nagyböjt van. Komolyan veszi.

Vers

Bizony sohasem maradsz egyedül,
ha nem dobod el hűséged,
a gyertyaláng néha elnehezül,
örökké teremt a képzelet.

Vers

A tanárnő kiosztotta a kenyereket
a kicsik között, s kezdődhet
a kollektív hattyúetetés.
A lányok jobban élvezték,
ahogyan örömeiket belefonták
perceik kis babaruháiba.

Vers

Valami gödör tátong
szívünk táján, mintha
testünkből valaki
elköltözött volna.
Vagy belénk fagyott a Szent,
ott, az oltárnál imádkozva.

Vers

Hát ilyen gyöngéd tud lenni
egy parkot körülölelő fasor is,
melyben eggyé zárattunk mindannyian.

Vers

Júdás, Pilátus,
olykor Péter;
őket ismételgetjük mi
hitelesen, mintha
ránk szabták volna
a pazar alakítást
minden időkre.

Vers

Hogyha hallgatsz, fölemészt.
Ereidben árad meleg bor:
benned a visszafolyt gyerekkor
fölpárálló köde még.