Könyvespolcra

„Gyakran tapasztalhatjuk, hogy egy életerős és mély szellem mindig új alakokban és átváltozásokban szólal meg, és igyekszik kifejezni önmagát; így nyilvánult meg például az idők mindenkori jellegének megfelelően sokféle alakban Krisztus szelleme. Nem szólalt-e meg költők, látnokok és nagy zenészek által a korokban, amikor a tanítás és a prédikálás elapadt és elerőtlenedett? És azokban az időkben, melyekben az egyház a legmélyebbre süllyedt a bűnökben és az összeomlás szélén állt, új erővel festők, építőmesterek és kőfaragók szólaltatták meg!” Hermann Hesse ifjúkori – Giotto di Bondone freskói által ihletett, 1904-ben kiadott – Assisi Ferenc című regényes esszéjében Ferenc személyén keresztül ezt a jelenséget, embertípust vizsgálja. A bölcset, a művészt, a szentet, a nagy álmodót, a hős lelket; azokat, akik „a földi életet az örökkévaló és állandó példázatának tekintették, és hő vágyakozással és rendíthetetlen szenvedéllyel arra törekedtek, hogy egyesítsék szívükben a mennyet és a földet, és a földi és halandó létet az örök élet izzásával táplálják”.

Parallax – nézetek kora

Sokakat – magánszemélyeket és társadalomkutatókat egyaránt – izgat a kérdés: mivel magyarázható, hogy az emberek életüket, társadalmukat egy bizonyos pontból kiindulva fogják fel, értik meg és mesélik el. Az egyik lehetséges választ erre a komoly kérdésre a sorsesemény szakkifejezéssel leírt jelenség adhatja meg. Ez olyan értelemképződésre utal, amelyet a személy nem képes befolyásolni, s gyakran tetten érni sem; amely számára magától értődő, s az ettől eltérő felfogásokat és magyarázatokat alapvetően idegennek érzékeli, s amely élettörténetében, de legalábbis abban, ahogyan azt felfogja, új kiindulópontot jelent, amelyhez ezt megelőző és ezt követő korszakát viszonyítja.

Boros Attila festőművész Isten igájáról

„Az igazi műalkotások egyensúlyba hozzák az emberi akaratot a természet törvényeivel, így a véletlen látszatának elfogadásával. A néző felfedezheti benne a művész és a Teremtő szándékát is, és a kettő egyensúlyának törékenysége mutatja meg azt az állapotot, ahová boldog pillanataiban az ember eljut. A jó kép rádöbbent nagyságunkra és kicsinységünkre, büszkévé tesz emberi mivoltunkra, de feladatot is ad azzal kapcsolatban. A kép olyan hazugság, amelyben felfedezhetjük az élet igazságát, de az élettel ellentétben, ahol mindig utólag derül fény a törvényszerűségekre, itt azonnal megláthatjuk őket” – olvasom Boros Attila honlapján. Művészetéről, próbatételekről, hitről és családról beszélgettünk.

– Tizennyolc éves voltam, még a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolába jártam, amikor készítettem pár vallási témájú grafikát, rézkarcot, amelyek már nem a stúdium részei voltak. Bevittem őket az Új Ember szerkesztőségébe azzal, hogy tudnák-e használni. A Szent Jeromos-képemet azonnal megvették; nekem pedig nagyon jól jött egy kis zsebpénz. Festészettel csak később kezdtem foglalkozni. A festőkkel szemben talán annyi volt az előnyöm, hogy a rajztudásom biztosabb alapokon nyugszik. Ez egyfajta aranytartalék, biztos pont lett, amire támaszkodhatok.