Vak volt a hajnal

Tóth Árpádért írok most, a szomorú hegedűsért, aki értett a varázslények nyelvén. Az üveggolyózó gyerekért, aki nem akart felnőni. Az öt legnagyobb magyar költő egyikéért, aki nyolcvannégy éve, nem sokkal mindenszentek és halottak napja után, november 7-én halt meg. Ahogy rajongott elődje és példaképe, Ady Endre, ő is csak negyvenkét évet élt. A jómód és a gondtalanság messze elkerülte. A bántásokra fokozódó depresszióval, melankóliával válaszolt. Ma már az égből néz le ránk mindent látó, kerek kis szemüvegével.

Papák, mamák

Papák, mamák: egyértelmű kedvencek.
Mennyit sírtam értük, ne hagyjanak itt,
unom a fiatalokat, a savanyú falatokat.

Látom a sok ablakot, nem kell modernebb
film: ülnek a mamák az otthonkákban.
Nézik a szelet, dúdolnak néger dallamot:
Bordó rúzs, hol szerezhetnék bordó rúzst?
A papák meg pamacsolnak, kenik fel puha
pofájukra a fehérséget, a régen kikevert
szappankrémet, és villanó borotvakéssel
kopasztják meg, szántják föl Titokföldjét.

Aszfaltos pokol

Százhuszonöt éve született Csáth Géza

Brenner József néven látta meg a napvilágot Szabadkán, 1887-ben, egy szebb és erősebb országban. Gyertyája hamar csonkig égett: mindössze harminckét évet élt, pedig álmok álmodója, nyugtalan fiú volt. Toronyórát lánccal, világhírt és oroszlánt: mindent akart egyszerre. „Élesre fent késeket rejtegetett szívében” – írta róla unokafivére, Kosztolányi. Egy kicsit ő lehetett Dezső rosszabbik énje, felhős tudatalattija: a kegyetlen szemű Csáth Géza.

Apja hegedűst akart belőle faragni, de neki ehhez nem volt türelme, nagy elánnal inkább festeni kezdett, ám képeit tanárai kigúnyolták. Majd aszimmetrikus ritmusú dalokat írt, mire azzal dorongolták le, hogy ez nem is zene.

A Dédi betűi

Vers

Összehúzza magán a kardigánt,
és felül a libabőrös nyugágyon,
bőgős idő van, esőnap, a házak
összeszürkézték az eget, szétgurultak
az ispotályszínű tabletták.