Déd-Medve

 
Dédi, gyerekjáték vagy.
Arccal a medve felé élsz. Őt választottad.
Túl sokáig ültél a homályban, kiszerettél
a valóságból. Kivágnám az ember fáját:
mondtad. Régimódi voltál, mint az orosz,
olimpiás Misa. Bánat-barna süteményed
is úgy hívtad: macikocka.
 
Néha annyira nézett,
hogy beleszédültél, belelebegtél,
napszemüveget kellett felraknod,
hogy megúszd ezt a gomb-tekintetet.
 
Kérlek, valóság, engedj el: mormoltad.
 
Ásatásokat rendeltél el, mint egy király.
Minden márciusban kiküldted
a rókát, kopót, foxit, hű ebeidet:
ássák ki a medvéket a barlangból,
barlangmélyből, nehogy ott maradjanak.
Ássák ki, mint egy vagyonkát.
Egy régiséget, egy leletet.
 
Olyan medvétlen ez a valóság: mondtad,
és tiszteletbeli medvédnek tettél meg.
 
Itt a medve, elkopik az orra,
erre varrjál gombot: ezt is mondtad,
s én, látod, végre varrok:
vezeted a kezem, mint egy szellemet.
De kötni nem kötök
alkut, kompromisszumot,
már én is el akarom veszteni a fonalat.
 
Medve. Nincs nála komolyabb.
Ha vele vagy(ok),
elszabadul a mennyország.
 
Dédi. Veszteni tőled tanultam.
Megnövök, és játék leszek én is.
Vagy kereszt.