Papák, mamák

A nyolcvanas évek öregjei. Arról beszélnek,
ami már nincs is, mert ez a dolguk.
Rangidősek. Rangrejtők. Éthordóval járnak,
és még tudják, mit jelent a Hátország.
Papák. Mamák. Mancikák. Gyulák.
János bácsik a csatában. Levendulák.
Régivágású rózsák. Pirospozsgás padok.
Kócos babák, kalapos katonák, a szoknya alatt
alsószoknya, a fémfésű a farzsebből kiáll.
Tortaarcú baba bácsik. Katonás bánat nénik.
Magázódnak. A Nagykönyvbe valók.


Csoportos szókoporsók. Halálraítélt akcentusok.
Néhány csuklón fehér csík, órájuk volt, de elvitte
az orosz, és még ez a legkisebb rossz, amit tett.
Éjszaka hátborzongató órák, megszálló vádálmok.
Szeptember végén ott vannak már a nyári zsákban:
ha gyerekboltban árulnák, megvenném én mindet.

Volt nevük. Nem fénymásoltak voltak.
Alig múltak 50, és már papák, mamák,
ez a normális, ennek lehet tisztelegni.
Negyvennél is kevesebb éves vagyok,
és úgy lennék már papa én is, úgy ám.

3-ban vagy 4-ben, a nyolcvanas évek előszobájában
nem voltak márkák. Ruhabolt volt, meg cipőbolt,
a tízemeletes harmadik, negyedik szintjén nagy
gombok, gallérok, tízkilós télikabátok szerteszét:
zakószabásúak, zordak, tizedmázsásak, viseletesek.
Vörös október vagy Május 1. ruhagyár.
Se festett haj, se papagájos gúnyák.
Bohócok még csak a cirkuszban voltak.

A fiatalok mindig nevetségesek,
és akkor még nem akart túlzásba
esni, nevetséges lenni szinte senki.
Életkori egyenruhákra emlékszem:
volt fiatal, középkorú és öreg ruha.
Öreg színek: barna, szürke, fekete.
Nagy néha fehér. És akkor az a fehér
minden volt, mindenen túl volt.
Igen, mindenen átütött a fehérje.