Aszfaltos pokol

Tizennégy évesen zenekritikával debütált a Bácskai Hírlapban. Jöttek végre a méretes sikerek, Bródy Sándor is biztatta. A sikertelen zeneakadémiai felvételi után beiratkozott a pesti orvosi karra. Tárcáit a Budapesti Napló címoldalon hozta. 1908-tól, a folyóirat indulásától a Nyugat munkatársa. Ugyanebben az évben jelent meg első novelláskötete, A varázsló kertje. Huszonegy éves volt akkor.

Szakított az anekdotikus próza hagyományaival. Baudelaire, Nietzsche, Thomas Mann és Freud is hatott rá. Meg a sok új izmus: szimbolizmus, darwinizmus, naturalizmus és persze a szecesszió és a pszichoanalízis.


Elsők közt ismerte fel mind a Holnap-antológia, mind Bartók és Kodály jelentőségét. Túlérzékeny figura volt: „a virágok, színek, formák rémesen erős érzéseket” keltettek benne, s a rémes erők el is jöttek érte. Élményforrása a gyermekkor misztikája és gyötrelme: hőseit nem célok, hanem elfojtások vezérlik.

1910-ben tévesen tüdőbajt diagnosztizáltak nála, akkor nyúlt először a morfiumhoz. „Egy nap alatt tehát ötezer esztendőt élek. Egy esztendő alatt ez körülbelül kétmillió évet jelent.” Úgy számolt: ha egészségesen kezdi a kábítószerezést, akkor földi léptékkel tíz évet élhet. Ez egy híján sikerült is neki. De ahogy Baudelaire mondta: „Aki egy méreghez fordul, hogy segítségével gondolkodhassék, az hamarosan egyetlen gondolatra sem lesz képes a méreg segítsége nélkül.”

1912-ben így kezdi kegyetlen Naplóját: „Rettenetes és nyomasztó gondolat, hogy nincs többé kedvem az íráshoz.” Majd a valódi írók egyik alapkínját fogalmazza meg: „A születő gondolatot mintegy csírájában megöli a kritika. A legbelső elintézetlen ügyeimet pedig nem tudom papírra tenni. Az gátol, hogy mások éppoly tisztán olvasnak bennem, mint én más írók írásaiban.” Jóval halála után előkerült Naplójának cinizmusa, erotikája, élveboncolása és depresszív ereje sokakat elvarázsolt, megigézett.

Csáth végtelenül csalódott az irodalmi életben, Pestet csak aszfaltos pokolként emlegette. Hátat fordított az egykori szokásoknak, a régi embereknek. Kosztolányi szerint „nyilvánvaló volt, hogy ekkor már ketten gondolkodtak és cselekedtek: ő és a morfium, mely beivakodott a vérébe, és átalakította egykori egyéniségét. (…) Olyan bárgyú emberekkel szőtt barátságot, kiknek azelőtt biztosan a szemükbe röhögött volna.”

1945 után nem nagyon beszél(het)tünk róla. A nyolcvanas évek közepén újjáéledt az érdeklődés, ami az ezredfordulóra kultuszba csapott át. Azóta ez is lecsengett. Nyugalom van Csáth Géza körül. Helyére került. Sőt, talán a bácskai földben nyugalmat is talált. Bár sírkövéről nemcsak az ékezeteket, de teljes nevét lecsiszolták.

Mint annyi meséje, élete is rosszul végződött. Járt a frontokon, de 1917-ben felmentették a szolgálat alól: körorvos lett. Aztán lánya született, de már ez sem segíthetett rajta. 1919 elején összeomlott, a bajai elmeosztályon kezelték. Július 22-én lelőtte feleségét, öngyilkosságot kísérelt meg, majd megindult – ki tudja, milyen hangok hívásának engedve – Budapest felé. Akkor már szerb katonák ellenőrizték az egész Délvidéket. Szeptember 11-én, a kelebiai demarkációs vonalnál elfogták, majd megmérgezte magát. Harminckét évesen, a Monarchiával és a halfarkú országgal együtt pusztult el. Élete egy sikertelennek tűnő istenkeresés története. De talán csak látszólag.