Emlékezés egy régi karácsonyra
zord förgeteggel
zúdult ránk a hó
mintha a világ vége
jönne ítélettel
elhalkult tankok alatt
nyögött az erdő
recsegett háztető
diófa- és rózsaág
Karácsonyi ima
Magamban mint porszem
Földünk hontalanja
Állok védtelenül
És mégsem egyedül
Trónod előtt Uram
Fölajánlom magam
Megtelik lelkeddel
Veled egylényegű
Betlehemi pásztordal
Elindulsz keresni
Eltűnő múltadat
S leendő magadat
Megtalálod Isten
Jézus és Szent Lélek
Örök háromságát
S az isteni Anya
Mária virágát
Karácsonyi gyerekdal
Általunk csak Te cselekszel
Szavaimban Te létezel
És mi most is Benned vagyunk
Titkod őrzi minden dalunk
Egyszerre vagy Atya, Fiú
Fűben-fában lakó Lélek
Benned élek, Te bennem élsz
Téged félve soh’sem félek
Hazafelé
János óvatosan vezette Opeljét a hókásás úton. A mögötte jövő Mercedes rádudált, villogtatta lámpáit, sürgette, hogy gyorsabban hajtson. János már megtapasztalta a havas út hátrányát. Néhány éve éppen egy lejtőn haladt, amikor a hó alatt megbúvó jégen megcsúszott a kocsija. Csupán a szerencséjének köszönhette, hogy az úton perdült meg vele, s nem zuhant az árokba. Lehúzódott az út szélére, hagyta előzni a Mercedes vezetőjét, aki – amint elhaladt mellette – szitkozódva ordította, hogy ne pazarolja az ő idejét. János úgy tett, mintha nem hallaná, mit kiabál, pedig legszívesebben figyelmeztette volna a Lassan járj, tovább érsz! közmondásra. Bekapcsolta autórádióját. Haydn Esz-dúr szimfóniája szólt. Már elmélyült a zene hallgatásában, amikor az előtte vonuló autócsorda fékezett, majd megállt. Az emberek kiszálltak autóikból, s türelmetlenül nézegettek előre. János lehúzta kocsija ablakát, s hallotta, amint egymásnak kiabálják: a hajtűkanyarnál karamboloztak.
Árpád atya
Első pap ismerősöm Erdősi Imre piarista szerzetes volt. Rákosi Viktor A hős fiúk című regényének A branyiszkói diadal című fejezetében elevenedett meg előttem akkor, amikor kezében kereszttel rohamra vezette a honvédeket. Mivel a szabadságharcos történet Budavár bevételével ért véget, biztos voltam benne, hogy a magyarok – eltekintve a világháborúktól – mindig győztek és győznek. Labdarúgó-válogatottunk volt rá a legfőbb bizonyság. Mígnem! Kilencéves voltam, amikor bekövetkezett 1954…, tizenegy múltam 1956 őszén… Elvarázsoltan éltem át a kétszer két hét időabroncsába fogott dicsőség és vereség hullámvasút- robogását. Párhuzamosai bennünket, gyerekeket is keresztülnyársaltak. Félig felnőttek lettünk… A történelem koravénjei…
Szakrális örökségünk
A Magyarország templomait bemutató tárlat hazánk történelmi és kulturális örökségét idézi meg a különböző felekezetek szakrális építészetén keresztül, a XI–XIX. század közötti időszakból. Gránitz Miklós, a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével kitüntetett fotóművész kiállítása Nagykanizsán, a Képzőművészetek Házában tekinthető meg.
Az egyszerű és a monumentális építmények, a sokféleség, a művészeti remekművek egy ország népeinek történelméről, életéről, hagyományairól tanúskodnak. Egy más, a maira alig emlékeztető Európa volt a tanúja annak, csaknem egy évezredre visszatekintve, hogy román stílusban emelt óriási templomok nőttek ki a középkori városok házai közül.
Nagy pillanatok
Életem végén, ami akár holnap is lehet, visszagondolva nem a boldog, hanem a nagy pillanatok jelzik majd a kikötőket abban a tengerben, ahová egy kislány érkezése sodort. A születése napjáig biztonságos és égrengető érzelmektől mentes pocsolyámban dagonyáztam, de Istennek hála, hamar megismertem az óceán nagyságát.
Panna ott feküdt egy üvegládikában, végletekig megalázottan, magatehetetlenül, kitépve édesanyja méhéből, elszakítva tőle. Egy fagyos tekintetű doktornő a születése utáni harmadik napon közölte, hogy négyes kamráig hatoló agyvérzést kapott, és fogyatékosként fogja leélni az életét. Minden porcikámat néma rettenet, félelem járta át, mintha kitaszítottak volna a valóságból a fogcsikorgató örök fagyba, ahol minden értelmét veszti. Ebben a világban, amelyben az egészségeseknek sem könnyű, hogyan boldogulhat valaki betegen?