Ötven éve halt meg

A fordulat előtt egy hónappal, 1989-ben találkoztam az özvegyével. Rózsi néni a maga szilárd jellemével férjéről mint a hűség és a honszeretet példájáról beszélt. Elmondta: amikor Rákosiék Kossuth-díjat adtak neki, nem akarta elfogadni, mire figyelmeztették: vegye át, különben bosszút állnak rajta. Elfogadta, de minden fillért szétosztott tudósoknak, művészeknek, szerzeteseknek, rászorulóknak. Az utolsó háromszáz forintot a házmesternének adta, aki folyton sírt: „Nincs Isten, mert már éhen halok.” „Van Isten – szólt Lajtha –, látja, most is segít magán!” A zeneszerző hívő református volt.

Kányádival Kaposváron

Kányádi és a Kaláka – több évre visszanyúló, termékeny egymásra találás, amelynek gyümölcse lemezek sorával, élő koncertek taps-szavával mérhető. Vers és zene varázsos világa csen örömöt a téli szürkületbe, s deríti jókedvre a lelket, hiszen „Betemetett a nagy hó, / erdőt, mezőt, rétet, / minden, mint a nagyanyó / haja, hófehér lett.”

A nyolcvan feletti, ikonná vált, Kossuth- és Herder-díjas, erdélyi származású költő ma is szívesen kerekedik fel, hogy kalákás barátaival bűvöljön gyermeket, fiatalt, időst, szomorkodót és örömködőt. Mert Kányádi Sándor „egyberostált” verseivel mindannyiunkhoz szól. Olykor saját, hátulgombolós kissráckorunk idéződik fel, vagy éppen a cseperedő gyerekeinkkel töltött esték emléke, amikor az oviból hazatérve nemcsak énekelték, hanem tapsolták-táncolták is a versdallamokat.

Sápadt almavirág,
rózsafüzér az ágon,
Isten ujja lángot vet,
átsugárzik a levélfonákon.

Imám kézen fogva vezet
bozótba rejtett lépcsők
engedelmes során.
Fényt tör bennem az ihlet,
s a kandeláber hűvös gerince
súlytalan simul tenyerembe.

A nyugalom árnyéka mögött
megtalálom a helyes útvonalat.

1.
Ha velem vagy egy
lélek, Uram,
te is ott ülsz
testem börtönében.

Fel akartam jutni a kékbe,
hol az árnyak belenőnek
a semmiből formálódó
teljességbe – Isten udvarán.

Lassan egy éve nézem ezeket a falakat, amelyeknek a színe már csak az okkersárga megfakult emléke. Ki kéne festeni, állapítom meg magamban újra és újra, amíg egy álmatlan éjszakán azon nem kapom magam, hogy az összes könyvet, ruhát és növényt a konyhába pakolom át, és ha tehetném, még az éjjel arrébb tolnám a könyvespolcokat, a gardróbszekrényt, az ülőgarnitúrát, az íróasztalt, csak hogy azonnal elkezdhessem a festést. Másnap reggelig azonban kénytelen vagyok várni, amíg néhány barátom meg nem érkezik, és össze nem tolják a bútorokat. Ahogy vidáman húzkodom fel-le a hengert a falon, a szoba megtelik tisztaságszaggal, felejtéssel. Észreveszem, hogy a tapéta egyik részén a fal erősen huppog. Megpróbálom leragasztani bordűrragasztóval. Kis adagot fecskendezek be belőle injekcióstűvel, de érzem, hogy ennyi itt most nem elég.

Hadd kezdjem kissé személyesen! A nyolcvanas évek elején, amikor még Szederkényi Ervin volt a pécsi folyóirat, a Jelenkor főszerkesztője, jött a felkérés: írjak kritikát Kálnoky László egyik kötetéről. A Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozó kiváló költőt hírből ismertem, és örömmel vállaltam a feladatot. El is készült, meg is jelent a „mű”, és nem sokkal később udvarias levelet hozott a posta. A költő – igazi úriemberként – hálás szavakkal köszönte meg az akkor még ifjú tollforgatónak az írást. Persze igencsak jólesett, és levelezés alakult ki közöttünk.