Krisztus-monogram, bibliai jelenetek, Jó Pásztor-ábrázolások, illetve díszes ruhakapcsok (fibulák), dekoratív falfestmények, iparművészeti tárgyak, szobrok – az ókeresztény jelképek leggyakoribb témái és megjelenési felületei. Nem is gondolnánk, hogy Magyarországon az ókeresztény kor kutatása egyidős a régészettel – közel kétszáz esztendőre tekint vissza. Egyik kiemelkedő időszaka pedig 1938-ra, a Budapesten megrendezett Eucharisztikus Világkongresszus idejére esett.

Ez alatt a kétszáz esztendő alatt az ismert ókeresztény emlékek száma (amelyek ebben az esetben lehetnek építészeti emlékek és kisplasztikák is) megtöbbszöröződött. 1879–80-ban Czobor Béla még tíz emléket írt le, közel fél évszázaddal később Nagy Lajos pedig már hatvanegyről számolt be.

E meggyötört test volna hát
a lélek igazi otthona,
benne füröszti meg magát,
hogy tisztán térhessen meg oda,

ahonnét jött, elviselni
a mulandóság gyötrelmeit?
Ó, nem a puszta lét – lenni
küzdelem a semmi ellen itt

egy angyal gondolatán át,
mutatván örök értékeit,
tudni halhatatlanságát:

ami volt és van – lesz, de nem itt,
túl idő és tér határán
újjászületve elrejtezik.

Fecske Csaba (1948) Miskolcon élő
József Attila-díjas költő, publicista.

Nem engem látsz, a tükörképem,
a hang enyém, a szó Övé,
ki nem a föld porában, fényben
jár, s idéz majd színe elé.

Mint megriadt kisfecske csipogok,
nyögdécselek, mint dúcon a galamb.
Azt hittem, életem delén ragyog
napom, s ha szól, hát másért a harang.

Őszi éjszakákon, mikor
holdillatú a csend,

s rideg csillagok
szeplőzik be a végtelent,

az alvó világ, akár
a tokjába csukott hegedű.

Harmatot izzad a bogár
piciny lába alatt a fű.

A zeneszerző Koloss István, a Szent István-bazilika orgonaművészének ötödik (utolsó) szonátáját elemzi barátja Karasszon Dezső professzor, aki maga is a hangszerek királynőjének művésze. A harmadik tételt így jellemzi a szerző helyett: „Én itt befejeztem volna, de nincs vége – folytassa, aki tudja.”

A búcsúzás a túlparti távlat megpillantása, ahogyan Mozart életében, amikor transzcendens ihletettségű klarinétversenyét megírta – halála évében.

Koloss István idén lett volna nyolcvanesztendős. Említett szonátája annak az arcképét idézi, akit „nem pataknak, hanem tengernek kellett volna hívni”. J. S. Bach-portré emléke – zenei hangokon, a látás, a hallás érzékletes szövetségében, a nagy C-dúr toccata fürge motívumának, és a fölötte „újra meg újra kirobbanó” akkordoknak kombinációjával. A nyitottságot sugalló darab más szerzők hasonló szándékával is találkozik.

Egy nagy hatású karikaturista a Nemzeti Galériában

„Akinek humora van, az mindent tud. Akinek nincs humora, az mindenre képes” – mondta oly sokszor Peterdi Pál, a kitűnő sportújságíró, humorista, egykori atyai barátom. A humor, a jókedv, a viccmesélés mindig hozzátartozott a magyar ember jó tulajdonságaihoz. Gyakran segíthette át az embereket a bajokon, vagy legalábbis tette elviselhetőbbé számukra a nehéz időket a magyar történelem súlyos korszakaiban is. Az 1990-es évek elején Karinthy Ferenc mesélte a televízióban, hogy amikor 1945-ben a munkaszolgálatos Alfonsó és Zelk Zoltán összetalálkoztak aknaszedés közben és felismerték egymást, a kerítés túloldaláról Alfonsó odakiáltott Zelknek: „Mondd, te hol varratsz?” Miután ugyanaz az öltöny volt rajtuk már hónapok óta, amiben elhurcolták őket, képzelhetjük, milyen lerongyolódott állapotban lehetett a ruhájuk meg ők maguk is.