Ma­gyar film­sza­tí­ra (1977)

A vas­utas­csa­lád ha­tal­mas sür­gés-for­gás kö­ze­pet­te vár­ja au­gusz­tus hu­sza­di­kát, a nagy na­pot — de nem­csak az ün­ne­pet, ha­nem pes­ti ro­ko­nuk lá­to­ga­tá­sát is. A ro­kon ugyan­is nem egye­dül ér­ke­zik, ha­nem nagy ha­tal­mú funk­ci­o­ná­ri­us fő­nö­ké­vel és an­nak csa­lád­já­val. A ven­dég­fo­ga­dók szá­má­ra itt a so­ha vis­­sza nem té­rő le­he­tő­ség, hogy bá­va­tag gyer­me­ke­i­ket re­mek ál­lás­hoz jut­tas­sák. A há­zi­as­­szony lu­cul­lu­si la­ko­mát ren­dez, gő­zö­lög­nek a le­ve­sek, il­la­toz­nak a hú­sok, csur­ran a pá­lin­ka, csak­hogy hi­ba csú­szik a szá­mí­tás­ba. A ma­gas ran­gú elv­társ, a mun­kás­moz­ga­lom ve­te­rán­ja má­ra gyo­mor­ba­jos, asz­ke­ti­kus funk­ci­o­ná­ri­us, aki ide­gen­ked­ve te­kint a te­rí­tett asz­tal­ra…

Angol—amerikai film­drá­ma (2008)

Nép­me­sé­be il­lő cso­da: a Le­gyen ön is mil­li­omos! in­di­ai ki­adá­sá­ban a Mumbai nyo­mor­ne­gye­de­i­nek föl­di pok­lá­ban ne­vel­ke­dett ti­zen­nyolc éves fiú (Dev Patel) el­jut az álom­fő­nye­re­mény ka­pu­já­ig. Csalt? Mel­lé sze­gő­dött a sze­ren­cse? Zse­ni? Vagy elő­re meg­ren­de­zett já­ték volt? Jel­leg­ze­tes bul­vár­kér­dé­sek. Ná­lunk. In­di­á­ban a rend­őr­ség ke­re­si rá­juk a vá­laszt. A val­la­tás so­rán fel­tá­rul a ko­rán ár­va­ság­ra ju­tott fiú egész gyer­mek­ko­ra, amit sze­mét­te­le­pen, egy kol­dus­maf­fia kar­mai közt, a bó­dé­vá­ros­ban, pi­a­cok bugy­ra­i­ban töl­tött, és az is ki­de­rül, hogy tu­laj­don­kép­pen haj­da­ni sze­rel­mét ke­re­si. A fil­met egy új di­gi­tá­lis tech­ni­ká­nak kö­szön­he­tő­en cse­kély fel­tű­nés­sel, nagy­részt az ut­cán és más ere­de­ti hely­szí­ne­ken for­gat­ták, ezért a ké­pi vi­lá­ga is rend­kí­vül erő­tel­jes. 2009-ben szin­te min­den Oscar- és a Golden Globe-díjat el­nyert.

Ma­gyar film­drá­ma (1978) • Nem is a ra­di­ka­li­zá­ló­dott ki­sebb­ség ural­ma, nem is az erő­szak in­téz­mé­nye­sü­lé­se, nem is az agy­mo­só ide­o­ló­gia pro­pa­gan­dá­ja, ha­nem a ki­szá­mít­ha­tat­lan­ság az, ami leg­in­kább ré­mü­le­tes egy dik­ta­tú­rá­ban. Hogy bár­ki bár­hol, bár­mi­kor ál­do­zat­tá vál­hat. An­gi Ve­ra (Pap Ve­ra) ár­va, szó­ki­mon­dó mun­kás­lány­ként hir­te­len be­ke­rül a ha­ta­lom elit­jé­nek fo­gas­ke­re­kei kö­zé. Nyug­ta­lan ter­mé­sze­te vá­la­szo­kat ke­res, ám men­to­ra, a ki­égett mozgalmár (Pász­tor Er­zsi re­mek­lé­se) nem épp a jó út fe­lé te­rel­ge­ti… — Gá­bor Pál film­je az­ál­tal emel­ke­dik ki a kor­szak kö­zel­múlt­tal szem­be­néz­ni igyek­vő moziterméséből, hogy búj­ta­tott mó­don ugyan, de az öt­ve­nes éve­ken túl meg­kap­juk a Ká­dár-kor­szak drá­mai kri­ti­ká­ját is. An­gi Ve­ra tör­té­ne­te még­is egye­te­mes­sé­gé­vel nyű­göz le iga­zán: fé­lel­me­tes pon­tos­ság­gal áb­rá­zol­ja a to­ta­li­tá­ri­us rend­szer ki­szá­mít­ha­tat­lan vol­tát.

Magyar dokumentumfilm (2012)

Jól em­lék­szünk, ugye, va­la­ha volt osz­tály­fő­nö­ki órá­ink­ra, de va­ló­szí­nű­leg nem (csak) jó ké­pe­ket hur­co­lunk ma­gunk­ban e negy­ven­öt per­cek­ről, me­lyek­nek szen­ve­dő vagy szen­der­gő ala­nyai le­het­tünk di­ák­éve­ink so­rán. Hej, ha már ak­kor tud­tuk vol­na, mi is az az in­ter­ak­ti­vi­tás, biz­to­san kér­tünk vol­na be­lő­le! A mai di­á­kok nem biz­tos, hogy kér­nek, de né­me­lyi­kük sze­ren­csé­re kap, s szin­te biz­tos, hogy mi­u­tán be­le­kós­tol­tak, tet­sze­ni is fog ne­kik a do­log.

Amerikai-angol történelmi kalandfilm (2000)

Fel­eme­lő és meg­rá­zó csa­ta­je­le­ne­tek, iz­gal­mas üt­kö­ze­tek, ke­gyet­len­ség, bos­­szú­vágy és el­szánt­ság; re­mek jel­me­zek, tö­ké­le­tes lát­vány­vi­lág és Hans Zimmer zse­ni­á­lis alá­fes­tő ze­né­je vár ránk az öt Os­car-díj­jal — töb­bek kö­zött a leg­jobb film­nek já­ró szob­rocs­ká­val — ju­tal­ma­zott film­ben.

Holland családi film (1995)

Té­li es­té­ken nagy­ma­mám­mal né­ha kár­tyáz­tunk, s egy­szer-egy­szer elő­ke­rült a ré­gi sakk-kész­let is. A fi­gu­rák kö­zül ugyan hi­ány­zott né­hány, eze­ket gomb­bal vagy mé­re­te­sebb bab­szem­mel he­lyet­te­sí­tet­tük, a sö­tét ló fe­jét pe­dig gyu­fa­da­rab­ka pó­tol­ta, de ne­künk meg­fe­lelt így is. Ját­szot­tunk, s a já­ték örö­me, az együtt töl­tött idő fe­led­tet­te a sakk­táb­la ko­pott­sá­gát, az amúgy sem fon­tos hi­á­nyos­sá­go­kat. Ha­mar meg­ta­nul­tam, hogy a ki­rály­nő a kulcs­fi­gu­ra, s ha ügye­sek va­gyunk (vagy el­len­fe­lünk nem elég éber), akár ket­tő is le­het belőle, ha az egyik gya­log­gal vé­gig­vo­nu­lunk a táb­lán, fit­­tyet hány­va az el­len­sé­ges had­erő­nek…

A gö­rög szár­ma­zá­sú Costa-Gavras elő­sze­re­tet­tel ren­dez tár­sa­da­lom­kri­ti­kát meg­fo­gal­ma­zó fil­me­ket. Az őrült vá­ros cí­mű 1997-es al­ko­tá­sa — me­lyet nem­rég itt­hon is lát­hat­tak a té­vé­né­zők — vád­irat a te­le­ví­zi­ós bul­vár­mé­dia el­len. Film­je azok so­rá­ba il­lesz­ke­dik, me­lyek a hír­csa­tor­nák szen­zá­ció­éh­sé­gé­nek kö­vet­kez­mé­nye­it úgy mu­tat­ják be, hogy vé­gül ar­ra a kö­vet­kez­te­tés­re jut­has­sunk: a va­ló­di fe­le­lő­sök azok, akik­nek a ke­zé­ben ka­me­ra és mik­ro­fon van.