Köl­tői énem ha­tá­ro­zot­tan ked­ve­li a lát­szó­la­gos el­lent­mon­dá­so­kat, az­az ékes ide­gen ki­fe­je­zés­sel: a pa­ra­do­xo­no­kat. Mes­­szebb ne men­jünk, az evan­gé­li­um is szá­mos ilyet tar­tal­maz, ta­lán ezért, hogy a ki­nyi­lat­koz­ta­tás szá­mos he­lyen emel­ke­dett, szin­te lí­rai. Pél­dá­ul ke­resz­tény hi­tünk ki­in­du­lá­sa is egy pa­ra­do­xon: az égi és föl­di Ki­rály nem cif­ra pa­lo­tá­ba, ha­nem egy is­tál­ló­ba szü­le­tett, koldusi szal­ma fek­hely­re.

Sel­ma Lagerlöf (1858—1940) No­bel-dí­jas svéd író­nő no­vem­ber 20-án szü­le­tett Mar­backa te­le­pü­lé­sen. ő volt az el­ső nő, aki a leg­ma­ga­sabb iro­dal­mi el­is­me­rés­ben ré­sze­sült. Szü­lei mély evan­gé­li­kus hi­te egész éle­té­re és mun­kás­sá­gá­ra ha­tott. Két leg­is­mer­tebb mű­ve a Gösta Berling tör­té­ne­te cí­mű el­be­szé­lés, il­let­ve a Nils Holgersson cso­dá­la­tos uta­zá­sa Svéd­or­szág­ban cí­mű if­jú­sá­gi re­gény.

Port­ré­film (2001)

Né­hány ré­gi ma­gyar fil­met akár­hány­szor ké­pes len­nék meg­néz­ni, an­­nyi­ra szó­ra­koz­ta­tók vagy épp szív­hez szó­lók. Az 1962-es Mici né­ni két éle­te az egyik ked­ven­cem, Kiss Ma­nyi zse­ni­á­lis ala­kí­tá­sa ugyan­is min­dig le­nyű­göz. A nép­sze­rű szí­nész­nő 1911. már­ci­us 12-én a Kolozs me­gyei Ma­gyar­ló­nán szü­le­tett, Kiss Mar­git né­ven anya­köny­vez­ték. Az, hogy be­ce­ne­vén vált is­mert­té, s Ma­nyi­ka­ként sze­ret­te meg a kö­zön­ség, so­kat el­árul a mű­vész­nő sze­mé­lyi­sé­gé­ről. E port­ré­film ré­vén még kö­ze­lebb ke­rül­he­tünk „Thália leg­ra­kon­cát­la­nabb te­remt­mé­nyé­hez”, a szí­nész zse­ni­hez, aki drá­mai és ko­mi­kus sze­re­pek­ben egy­aránt ki­emel­ke­dőt nyúj­tott. Egyed Zol­tán szí­ni­kri­ti­kus ír­ta ró­la: „Igen nagy szí­nész­nő, te­het­sé­gé­nek ere­je gyúj­tó és meg­gyújt­ha­tó, lán­gol és vi­lá­gol. Tün­dér és bo­szor­kány egy sze­mély­ben.”

Ma­gyar té­vé­film­so­ro­zat (1982)

Is­mer­jük a meg­ha­tá­ro­zást, mely — fe­lül­emel­ked­ve a szár­ma­zás fir­ta­tá­sán — azt mond­ja: ma­gyar az, aki an­nak vall­ja ma­gát. Ha pe­dig va­la­mely nagy mű­vész nem­ze­ti ho­va­tar­to­zá­sa lesz a vi­ta tár­gya, eh­hez még azt is hoz­zá­te­het­jük, ah­hoz a nép­hez tar­to­zik iga­zán, amely az ő élet­mű­vét leg­in­kább igyek­szik be­épí­te­ni sa­ját kul­tú­rá­já­ba, ahol ne­vét és szel­le­mét a leg­job­ban őr­zik. E szem­pont­ok alap­ján Liszt Fe­renc — bár al­ko­tá­sai vi­tat­ha­tat­la­nul az egész eu­ró­pai mű­velt­ség ré­szét ké­pe­zik — ma­gyar volt an­nak el­le­né­re, hogy nem tu­dott ma­gya­rul. Több meg­nyil­vá­nu­lá­sa is is­mert, me­lyek­ben vál­lal­ta ma­gyar­sá­gát. Ha­zánk­ban a Ze­ne­mű­vé­sze­ti Egye­tem mel­lett nem­zet­kö­zi re­pü­lő­tér is az ő ne­vét vi­se­li. Szinetár Mik­lós ti­zen­hat ré­szes so­ro­za­ta is azt bi­zo­nyít­ja, Liszt em­lé­két leg­in­kább Kö­zép-Eu­ró­pa szí­vé­ben ápol­ják.

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2010)

A mű­vészt igaz­zá, kor­társ­sá az üze­net te­szi, job­ban mond­va az, hogy van üze­ne­te, amellyel egy­faj­ta vá­laszt ad ko­rá­nak kér­dé­se­i­re. A sze­ge­di Kass Ga­lé­ria tár­la­tá­nak meg­nyi­tó­ján így fo­gal­maz­ták meg: „Kass Já­nos tisz­tel­te a ha­gyo­má­nyo­kat, de a je­len­ben élt, ér­dek­lő­dés­sel kö­vet­te a leg­mo­der­nebb tech­ni­kai el­já­rá­so­kat.” A ha­gyo­mány tisz­te­le­te élet­mű­vé­ben je­le­nik meg leg­in­kább. A Kos­suth-dí­jas, két­sze­res Mun­kácsy Mi­hály-dí­jas gra­fi­kus, szob­rász könyv­il­luszt­rá­tor­ként vált hí­res­sé. Két mű­ve el is nyer­te a vi­lág leg­szebb köny­ve dí­jat a lip­csei könyv­mű­vé­sze­ti ki­ál­lí­tá­son. Más, a je­len­ben oly fon­tos sze­rep­pel ren­del­ke­ző mű­faj­ban is al­ko­tott: ter­ve­zett bé­lye­get, film­pla­ká­tot. Ugyan­ak­kor ne fe­led­kez­zünk meg ar­ról sem, hogy 1980-ban John Ha­las­sal együtt ő ké­szí­tet­te el a vi­lág el­ső szá­mí­tó­gé­pes ani­má­ci­ó­ját, a Di­lem­ma cí­mű rö­vid­fil­met is.

Tálentum

Port­ré­film (2002)

Tö­ré­keny te­rem­tés, de igen erő­tel­jes ala­kí­tá­sok fű­ződ­nek a ne­vé­hez pél­dá­ul a Ham­va­dó ci­ga­ret­ta­vég (2001) vagy az Esz­ter ha­gya­té­ka (2008) cí­mű film­ben. A Já­szai Ma­ri-dí­jas és ér­de­mes mű­vész szí­nész­nő je­len­leg sza­bad­úszó, a Centrál Szín­ház­hoz kö­tő­dik szo­ro­sab­ban. Fér­je is szak­ma­be­li, több szín­da­rab­ban, film­ben ját­szot­tak együtt. Ru­dolf Pé­ter­rel húsz éve él­nek bol­dog há­zas­ság­ban, há­rom gyer­me­ket ne­vel­nek együtt. „Az idő mú­lá­sá­val egy­re job­ban ki­töl­tik az éle­tem. Még a ko­ráb­bi am­bí­ci­ó­i­mat is kez­dik be­töl­te­ni. Mi­kor el­kez­dek dol­goz­ni, ak­kor a mun­ka na­gyon fon­tos, na­gyon kon­cent­rál­tan dol­go­zom, de egyéb­ként egy­ér­tel­mű­en a gye­re­ke­im a leg­na­gyobb büsz­ke­sé­ge­im” — val­lot­ta egy in­ter­jú­ban a mű­vész­nő, majd hoz­zá­tet­te: „So­ha nem tu­dom utol­ér­ni ma­gam sem­mi­lyen té­ren. Ki­csit több ön­bi­za­lom, ki­csit több elé­ge­dett­ség jól jön­ne.”

Kul­tu­rá­lis és gaszt­ro­nó­mi­ai be­szél­ge­tős mű­sor ( 2012)

A ta­valy meg­újult köz­szol­gá­la­ti te­le­ví­zió egyik leg­si­ke­rül­tebb kez­de­mé­nye­zé­se a Bor­va­cso­ra. Hi­szen van mit ta­nul­nunk, il­let­ve új­ra­ta­nul­nunk bor­kul­tú­rá­ról, gaszt­ro­nó­mi­á­ról, eti­kett­ről. A Bor­va­cso­ra olyan be­szél­ge­tős mű­sor, amely ha­zánk ös­­szes bor­vi­dék­ét kör­be­jár­ja, be­mu­tat­va az adott tér­ség bo­ra­it és agráriumát. A va­cso­ra­ven­dé­gek kö­zött min­dig van egy bo­rász, il­let­ve két is­mert, köz­éle­ti sze­rep­lő.  Nagy Sán­dor mű­sor­ve­ze­tő irá­nyít­ja a be­szél­ge­tést, igye­kez­ve meg­ma­rad­ni az ele­gan­cia és a kön­­nyed szó­ra­ko­zás kö­zöt­ti szűk mezs­gyén. A Bor­va­cso­ra a kedd es­té­ben a bé­ke szi­ge­te, amely meg­erő­sí­ti ben­nünk azt a hi­tet, amely sze­rint akár hét­köz­nap is le le­het las­sí­ta­ni. Ki le­het bon­ta­ni egy üveg, fi­nom bort. És te­rí­tett asz­tal mel­lett le­het még be­szél­get­ni má­sok­kal bor­ról, em­ber­ről, em­ber­ség­ről és az Is­ten te­rem­tett vi­lá­gá­ról. Rá­érő­sen. Ér­tel­me­sen

Spa­nyol do­ku­men­tum­film (2006)

A tör­té­né­szek a II. vi­lág­há­bo­rú fő­pró­bá­ja­ként tart­ják szá­mon az 1936—39 kö­zött le­zaj­lott spa­nyol pol­gár­há­bo­rút. Itt csap­tak ös­­sze egy­más­sal elő­ször a bal- és a jobb­ol­da­li szél­ső­sé­ge­sek. Le­het­sé­ges, hogy cél­ja­ik igen­csak tá­vol áll­tak egy­más­tól, egyva­la­mi­ben azon­ban tel­je­sen meg­egyez­tek: egyik fél sem kí­mél­te a ci­vil la­kos­sá­got. A bé­kés pol­gá­rok el­le­ni tá­ma­dás jel­kép­évé egy észak-spa­nyol­or­szá­gi kis­vá­ros, Guer­ni­ca vált, ahol — bár ere­de­ti­leg egy hi­dat tá­mad­tak — a bom­bá­zás so­rán sok ár­tat­lan ve­szí­tet­te éle­tét. A fegy­ve­res küz­del­mek be­fe­je­zé­se után a vesz­tes fél me­ne­kül­ni kény­sze­rült. Leg­in­kább a fi­a­ta­lo­kat fél­tet­ték a meg­tor­lás­tól, ezért el­ső­sor­ban őket igye­kez­tek ki­men­te­ni az or­szág­ból. Steve Bowles do­ku­men­tum­film­je az ő sor­su­kat kö­ve­ti nyo­mon, akik kö­zül so­kan már so­ha nem tér­tek vis­­sza egy­ko­ri ha­zá­juk­ba.